A kemény kezű Thatcher aranykora sohasem történt meg, csak ki lett találva

A konzervatív ellenforradalmárról, Margaret Thatcherről (1925–2013) úgy tartották, hogy az egyetlen „férfi” a kormányában, amelynek minisztereit szigorú osztályfőnökként utasítgatta a kormányülések egyetlen karfás székéből. 1979 és 1990 közötti miniszterelnöksége radikálisan megváltoztatta Nagy-Britanniát, így okkal tekinthetjük a szigetország legjelentősebb 20. századi vezetőjének – egy másik konzervatív miniszterelnök, Winston Churchill mellett. A női emancipáció történetében is mérföldkő, hogy a népképviseleti korszakban a személyében először választottak asszonyt egy nagyhatalom élére, de Thatchert sosem izgatta a „második nem” (Simone de Beauvoir) képviselete, távol állt tőle a feminizmus. Úgy gondolta, hogy ha ő utat tudott törni magának a kispolgárságból az elitbe, és egy fűszeres lányaként lenyomhatta a cilinderes urakat a Konzervatív Pártban, akkor bárki megteheti.

Mr. Thatcher

1925-ben született Margaret Hilda Roberts néven a Lincolnshire-i Granthamben, édesapja boltos volt, és egy ideig szülővárosának polgármestere. A családi üzletben eladónak állt, és miniszterelnökként is érződött, hogy a pénztárgép mögött szocializálódott: a „thatcherizmus” legfontosabb programpontjai lehetnének, hogy nincs hitel, mindenért fizetni kell, és a kockás füzet alján a bevételnek fedeznie kell a kiadásokat. A talán leghíresebb szállóigéje szerint

a szocializmussal az a probléma, hogy a végén úgyis elfogy a mások pénze.

A törekvő Roberts kisasszony a főleg humán tudományokat vagy jogot hallgató brit politikusokkal szemben kémiát tanult az Oxfordi Egyetemen (1943–1947), és aztán vezetőként is egyfajta számító vegyészként működött. Még párthívei is kiemelték, hogy az empátiának csak nyomait mutatta fel.

1951-ben lépett be a Konzervatív Pártba, de a nőkkel szembeni diszkriminációt maga is megtapasztalhatta. Egyedülálló Miss Robertsként esélye sem volt képviselőjelöltként választást nyerni, de miután hozzáment Denis Thatcher (1915–2003) üzletemberhez, Mrs. Thatcherként ez már sikerülhetett neki. „Uráról” később egy kötetnyi vicc születhetett a Thatcher-korszakban, a humoristák mellett főleg ír dalszerzők élcelődtek rajta, a „papucsférj” szinonimája lett – ezt Denis Thatcher méltósággal és nem kevés alkohollal viselte el. Margaret Thatcher is szenvedélyes whiskyszóda-fogyasztó volt, nem egyszer merített erőt az italból a B12-vitamininjekciók mellett.

A Vaslady

Már a politikusi belépője nagy vihart kavart: Edward Heath kormányának oktatási minisztereként (1970–1974) ugyanis megszüntette a minden nebulónak járó, ingyenes iskolatejet. Amikor a CBTV ifjúsági műsorban gyerekek kérték számon, hiába próbált hízelegni a magára erőltetett mézesmázos modorral, inkább tűnt a Jancsi és Juliska banyájának, akinek éles, magas hangjára elég sok híradónéző szedhetett fájdalomcsillapítót. Úgy tűnt, az iskolatej-botrány véget vet a karrierjének, mielőtt igazán elkezdődött volna, a „Milk Snatcher” azonban brandet épített a kíméletlenségéből, miképp később a szovjetektől kapott gúnynevét, a „Vaslady”-t is büszkén vállalta.

Thatcher maga is úgy gondolta, hogy az ő életében nem lesz női miniszterelnöke Nagy-Britanniának, és akkor sem bízott a győzelemben, amikor 1975-ben ringbe szállt a Konzervatív Párt elnökségéért. Csak azért indult el a tisztségért, hogy Edward Heath kihívásával jobbra tolja el a Konzervatív Pártot, amely szerinte túl puha volt a szakszervezetekkel szemben, és a „jóléti állam” 1945 utáni kiépítésének elfogadásával, a közszolgáltatások munkáspárti államosításának lenyelésével megtagadta jobboldaliságát.

Pártjának győzelme az 1979-es választáson nem volt meglepő, hiszen az évtized végére válságok sorát nyögte Nagy-Britannia. A szociális juttatásokat csak magas adóterhekkel tudták fedezni, azok elől menekülve tette át székhelyét Franciaországba a The Rolling Stones együttes is, a sztrájkoló fizikai munkások azonban maradtak. Mivel még nem tárták fel az északi-tengeri olaj- és földgázlelőhelyeket, Nagy-Britanniát a szénbányák látták el energiával, így a bányászok nagy zsarolópotenciállal rendelkeztek, amellyel éltek (és visszaéltek) állami alkalmazóikkal szemben. Előfordult, hogy az atomhatalom háztartásaiban egy héten csak háromszor volt áram. Az 1979-es „rosszkedvünk telén” a bányászok mellé csatlakoztak a kukások is, és már az is eredménynek számított, ha elvitték a szemetet – a választóknak pedig elegük lett.

Ez az elégedetlenség adott muníciót Thatchernek, hogy miniszterelnökké választva leépítse a szerinte működésképtelenné vált jóléti államot,

vagyis ugyanazt a neokonzervatív ellenforradalmat vezényelte le, mint az Egyesült Államokban a New Deal vívmányait visszanyeső Ronald Reagan elnök (1981–1989). Az amerikai republikánus agytrösztök hatottak Thatcherre, szintén a „személyi szabadság”, a „magántulajdon tisztelete” és a „szabad piac” jelszavaival fogott hozzá a nagy átalakításhoz. Fontos olvasmánya volt Friedrich August von Hayek Út a szolgasághoz című 1944-es könyve, amely kíméletlenül bírálta az állami beavatkozást a gazdaságba. A „nem piacképes”, veszteséges állami vállalatok elbocsátott dolgozóinak azt üzenték, hogy nem a segélyre kell várni, hanem biciklire pattanni és állást keresni máshol.

Hideg polgárháború

A neokonzervatív Thatcher gazdaságpolitikája hasonló eredményre vezetett, mint a „Reaganomics” Amerikában: az infláció nem csökkent, a munkanélküliség megnőtt, az ország eladósodott. És miközben a kultusza szerint Thatcher „reformjai” újra rugalmassá és versenyképessé tették a brit gazdaságot, valójában a statisztikák alapján egyedül a hadiipar prosperált, és összességében az OECD adatai azt mutatták, Nagy-Britannia visszaesett a nemzetközi rangsorban. „Az aranykor, amely sohasem történt meg, csak ki lett találva” – John Major tory miniszterelnök (1990–1997) értékelte így a Thatcher-korszakot, persze nem a nyilvánosságnak szánva.

Bár Thatcher Assisi Szent Ferencet idézte miniszterelnökké választásakor, hogy „ahol békétlenség van, ott teremtsünk harmóniát”, a munkamegtagadások nem szűntek meg a kormányzása alatt, sőt az 1984–1985-ös nagy bányászsztrájk felért egy hideg polgárháborúval. Thatcher végül kivéreztette a tartalékaikat felélő bányászokat, nemcsak képletesen. Előfordult, hogy a kivezényelt rendőrök lovasrohammal rontottak bele az addig békésen tiltakozókba, hogy aztán a nyilvánosságot elárasszák az összecsapások képeivel, amelyek a sztrájkolókat erőszakos csőcselékként mutatták, ekképp a kormány mellé állították a „csendes többséget”.

Arthur Scargill bányászvezérre, a National Union of Mineworkers (NUM) vezetőjére a belföldi elhárítást (MI5) is ráküldték, ügynököket építettek be a bányász szakszervezetbe, a bulvársajtót pedig dezinformációs és lejárató kampányokra használták Scargill diszkreditálására. Vagyis Thatcher igazi méregkeverő is tudott lenni – azon pedig talán meg se lepődünk, hogy az antikommunista Vaslady aggályok nélkül importált szenet Jaruzelski tábornok szocialista Lengyelországából, hogy pótolják a sztrájk miatt hiányzó mennyiséget.

Mrs. Thatcher Magyarországon

A hidegháborús szerepe nem különben ellentmondásos. Hozzájárult az amerikai Pershing II-es rakéták 1983-as nagy-britanniai telepítéséhez, amitől fellángolt a nukleáris lefegyverzésért harcoló, neves értelmiségiek támogatta mozgalom (Campaign for Nuclear Disarmament), ugyanakkor megfagytak a brit–szovjet kapcsolatok. Később viszont sokat tett a hidegháborús pszichózis enyhítéséért: Reagan előtt találkozott a még szovjet pártfőtitkárrá nem választott Gorbacsovval, és Kádár János meghívását elfogadva első brit miniszterelnökként látogatott Magyarországra, 1984 februárjában. Emlékezetesre sikeredett, amikor az egykori kisbolti eladó betért a Tolbuhin (ma Vámház) körúti Vásárcsarnokba:

„Mintha itt készülődne képviselőként való megválasztására, igyekezett minél több emberrel kezet rázni, mindenkinek egy-egy kedves megjegyzést tenni. S azután következett a magyar specialitások filmen is megörökített vásárlása: cseresznyepaprika-füzért, fokhagymát, befőttet, konyakos meggyet és sajtot csomagoltatott be. Az pedig sokáig a Magyar Televízió »Parabola« műsorának volt a kedvenc jelenete, hogy Mrs. Thatcher egy sárga borítékból vette elő magyarországi napidíját, és személyesen fizetett a vásárolt holmikért” – emlékezett vissza Bányász Rezső, akkori londoni magyar nagykövet az Ami a rejtjeltáviratokból kimaradt című 1993-as kötetében.

Kevésen múlott, hogy Thatcher egy ciklus után megbukjon, az argentin junta katonái azonban 1982 tavaszán lerohanták a brit koronához tartozó dél-amerikai Falkland-szigeteket. Jelentőségükről mindent elmond, hogy az inváziót hallva valószínűleg nem egy kormánytagnak kellett elővennie a földgömböt, Thatcher azonban úgy vélte, hogy az arcátlan támadás után nemcsak a messzi szigetek, a rajtuk élő néhány ezer brit állampolgár, valamint a pingvinek sorsa a tét, hanem hazája nagyhatalmisága forog kockán. Elvi kérdést csinált abból, hogy Nagy-Britanniával ne szórakozzanak, és elküldte a büszke Royal Navyt a világ túlsó felére, noha a válaszcsapás árából két másik szigetcsoportot vásárolhattak volna. Persze, amit a hadseregre költött a tory Thatcher-kabinet, azt megspórolta a szociális juttatásokon.

A visszaadott birodalmi öntudat azonban a legtöbb britnek gyógyírt jelentett a társadalmi katasztrófára: Thatchert 1983-ban és 1987-ben is újraválasztották, no persze nem a sheffieldi szénbányászok. Ők munkanélküliként jobb híján mehettek sztriptízelni, mint az Alul semmi című 1997-es vígjáték hősei.

Berozsdásodott

Thatcher tulajdonképpen egyedül az Ír Köztársasági Hadsereget (IRA) nem tudta erőből lenyomni. Az ír kérdésről tudomást sem akart venni, az IRA szabadságharcos terroristáit közönséges bűnözőknek tekintette, akiknek a börtönben fel kellett volna húzni a köztörvényesek rabruháit. A rács mögé zárt IRA-tagok 1981-ben éhségsztrájkkal tiltakoztak, amibe tízen is belehaltak, így Thatchernek sikerült mártírrá tenni a terroristákat (erről szól többek között az Őt is anya szülte című 1996-os film). Azonban az még a legádázabb Thatcher-kritikusokat is csodálattal tölti el, hogy miután az IRA bombát robbantott az 1984-es tory pártkongresszuson, a brightoni Grand Hotelben, Thatcher csak azért is megtartotta a beszédét, mert úgy gondolta: a terroristák már akkor győznek, ha úrrá lesz miattuk a félelem.

Számos sikere és emlékezetes pillanata ellenére 1990-re a Vaslady berozsdásodott. Tulajdonképpen nála jobban már csak a legendás Michael Fisch időjós élte fel a bizalmi tőkéjét (aki 1987-ben, a Thatcher-korszak nemzedéki élményeként mindenkit megnyugtatott, hogy nem kell tartani a Brit-szigetek felé közeledő hurrikántól, majd aztán elég sokan keltek fel arra éjszaka, hogy a szél elfújta a fejük fölül a tetőt). Közben a Konzervatív Párt politikusainak is elege lett Thatcher „osztályfőnökségéből” – így még a harmadik ciklusa vége előtt megpuccsolták. „Vigaszul” 1992-ben a Lordok Háza örökös tagjává választották a memoárjait 1993-ban kiadó exminiszterelnököt.

Margaret Thatcher gyűlölete elképesztően inspirálta a popkultúrát, „Maggie” többek között Roger Waters Pink Floyd-vezér múzsája volt a The Final Cut című 1983-as album írásakor – a punkbandák obszcén dalszövegeinek idézésétől ezúttal eltekintünk. Már életében halhatatlan lett.

(A cikk szerzője Csunderlik Péter történész.)

The post A kemény kezű Thatcher aranykora sohasem történt meg, csak ki lett találva first appeared on 24.hu.