A kézilabdázók párizsi szereplésére büszkék lehetünk, de ki lövi a góljainkat Los Angelesben?

Évtizedes rossz sorozatot szakítottak meg kézilabdázóink a párizsi olimpián, és ez még akkor is örömteli, ha az áttörés és az éremszerzés ezúttal is elmaradt. Szűk két hét alatt tizenegy mérkőzést játszott le női és férfi válogatottunk, és mind a tizenegyre büszkék lehetnek, lehetünk. A mérleg ugyan nem éppen szívderítő (három győzelem, egy döntetlen, hét vereség), de a korábbi világversenyeken megszokott kiszámíthatatlanságnak, hullámzásnak, formaingadozásnak ezúttal nyoma sem volt, egyik csapatunknál sem. Négygólos volt a legsúlyosabb vereségünk, és több alkalommal is pariban voltunk a jóval esélyesebb ellenféllel szemben. Gondoljunk csak a férfiak norvégok elleni drámájára, a címvédő és házigazda franciákkal vívott hősies csatára, vagy a magyar-svéd női negyeddöntő hosszabbításos horrorjára.

Vérmérséklet kérdése, hogy ezt ki mennyire értékeli, de kétségbevonhatatlan tény, hogy Chema Rodríguez és Golovin Vlagyimir válogatottja is fejlődött az elmúlt időszakhoz képest: masszív, egységes csapatok benyomását keltették, és a játékuknak is volt fazonja. A szerencse, amely ez elmúlt időszakban oly sokszor mellénk állt, most elpártolt tőlünk, így a fiúk csalódottan, a lányok egyenesen könnyek között búcsúztak Párizstól. Rövidke nyaralás és töltődés után jön a folytatás – szeptemberben kezdődik a klubszezon, majd decemberben már női Eb, januárban férfi vb lesz.

A sebek nyalogatására tehát csekélyke idő áll rendelkezésre, két kérdéskört azonban mindenképp vizsgálni kell:

• milyen összetételű csapatokkal kezdjük el a következő olimpiai ciklust?
• Van-e reális esélye bármelyik válogatottunknak, hogy szintet lépve a világelithez csatlakozzon?

Kezdjük a nőkkel, és egy gyakran ismételt, de a valóságnak nem megfelelő megállapítással. „Miénk a jövő, mert nagyon fiatal csapatunk van” – hangzik el oly sokszor, még hivatalos helyről is. Nos, a jövő lehet, hogy a miénk, de nincs nagyon fiatal csapatunk. Golovin Vlagyimir általában ezt a kezdőt nevezte az olimpián: Böde-Bíró (30) – Szöllősi-Schatzl (30), Kuczora (24), Vámos (23), Füzi-Tóvizi (25), Klujber (25), Győri-Lukács (29). Ennek a hetesnek az átlagéletkora 28 év, ami abszolút ideálisnak nyugodtan nevezhető, nagyon fiatalnak semmiképp sem. Különösen úgy, ha figyelembe vesszük, hogy a cserék között ott volt a két 32 éves Kinga – Janurik és Klivinyi –, valamint a 28 esztendős Papp.

Minderre két okból érdemes szót vesztegetni.

Egyrészt nem vigasztalhatjuk magunkat egy olyan állapottal, amely nem is valós, másrészt erősen kérdéses, hogy a 30 körüli játékosainkban mennyi tartalék, erő és lehetőség van még. Különösebb kockázat nélkül kijelenthető, hogy néhányuknak ez volt az utolsó olimpiája, vagyis pusztán a szinten tartáshoz is pótolni kell majd őket. Szemmel látható sajnos, hogy a női kézilabdázás színvonala erősen hanyatlóban van, azt is szomorúan konstatálhattuk: látványos megoldásokra képes, igazán nagy egyéniségeket lámpással sem találni a mezőnyben, de ettől még a gyors, erős, robbanékony játékosoké a jövő, akik lehet, hogy nem labdazsonglőrök, de fáradhatatlanok, jól cseleznek és nagyot tudnak lőni.

Valahol itt kezdődnek a mi igazi problémáink, mert éppen ez a prototípus hiányzik a repertoárból idehaza.

Sokat elárul a merítési lehetőségekről, hogy a közelmúltban véget ért U20-as világbajnokságon úgy szerzett ezüstérmet Szliágyi Zoltán csapata, hogy a vb-n balkezes lövő nélkül szerepeltünk. És nem taktikai okokból vagy sérülés miatt, hanem mert nincs megfelelő minőségű balkezesünk ebben a korosztályban, amely, ugyebár, a felnőtt mezőny előszobája. A mindenkori kapitánynak tehát marad Klujber, Papp és Albek. Papp már 32 éves lesz a Los Angeles-i olimpia idejére, Albekről pedig egyelőre nem tudni, milyen potenciál van benne. Látni, csak annyit láttunk, hogy Golovin talán neki adta a legkevesebb játékpercet…

Valami tehát nem stimmel a kiválasztás és képzés terén, és ha találunk is egy-egy kimagasló tehetséget, általában nem jól sáfárkodunk velük. Nem én állítom – bár a legmesszebb menőkig egyetértek vele –, ezek Szilágyi Zoltán szavai, aki egykori önmagával is roppant kritikus, és bevallja: ma már egészen másképp csinálna sok mindent. És itt át is libbenhetünk a másik oldalra, mert sajnos jobbkezes lövőkkel, sőt lövőígéretekkel sem vagyunk elkényeztetve. A kapitányi pikszisből gyorsan kipottyanó Juhász Gréta (Kisvárda, nyártól Vác) mellett két U20-as balátlövő, Csíkos Luca (Vác) vagy Faragó Lea (Neka, nyártól Esztergom) okozhat kellemes meglepetést, de tőlük várni a csodát több, mint kincstári optimizmus lenne. Különösen nemzetközi szinten.

Az a baj, hogy elrontjuk őket!

– ezek már ismét Szilágyi szavai, aki így folytatja: „Kevesen vannak, mármint a tehetségek, és aki már két egyeneset tud lőni, azt elkényeztetjük, túlsztároljuk, agyonnyomjuk.”

Természetesen ez költői, illetve kézilabdaedzői túlzás, de az igazságtartalmával nehéz lenne vitába szállni. Legfrissebben itt van Kácsor Gréta esete – vele kapcsolatban komoly lelkiismeret-furdalás gyötri Szilágyit –, akinek csak tartalékszerep és egy meccs jutott Párizsban, és az ősztől a román Glória Bistritában folytatja fényesen induló, de azóta egyre csak halványuló karrierjét. Az övénél is szemléletesebb példa Háfra Noémié, aki egy komoly sérülés és sorozatos rossz döntések után egy ideje Németországban próbál magára találni. Csapata, a Bietigheim (a következő idénytől Ludwigsburg) kiváló idényt zárt, ezüstérmes lett a Bajnokok Ligájában a Győr mögött, ugyanez viszont már nem mondható el Háfráról, aki másodperceket sem játszott a BL-találkozókon. Nyilván nem ok nélkül…

Vajon a véletlen műve, hogy így alakult a sorsuk?

Maradjon ez is költői felvetés, és ezzel a lendülettel térjünk rá a férfiakra, akiknél kísértetiesen hasonló a helyzet.

Chema Rodríguez jobbára a Palasics (22 év) – Bóka (31), Bodó (31), Lékai (36), Bánhidi (29), Ancsin (33), Imre (21) kezdővel állt fel, amely egy esztendővel idősebb átlagéletkorú (29 éves), mint a női kezdősorunk. A padon ott ült még négy harminc pluszos játékos, Mikler (39), Sipos (34), Pedro (33), Bartucz (32), vagyis a napnál is világosabb, hogy Chemának is új csapatot kell építenie.

Igen ám, de kikkel? Kapuban, szélen, irányítóban, beállóban megvagyunk. De mi a helyzet a lövőkkel, akik jobbára nyerik a meccseket?

Látjuk, csodáljuk, Gidselt, Pytlicket, Prandit, a Cikusa és a Costa fivéreket, Claart vagy Uscinst, és rögtön fel is tehetjük magunknak a kérdést: vannak nekünk, ha nem is hasonló kvalitású, de legalább hasonló adottságú játékosaink? Mert az teljesen egyértelmű, hogy a klasszikus, jegenye méretű átlövők ideje lejárt, a jövő, sőt már a jelen is az alacsonyabb, fürge, de bivaly erős, univerzális játékosoké.

Nézzünk hát körül a piacon, ahol majd Chemának is körül kell néznie, és vizsgáljuk meg, mit látunk. Nem is mit, hanem kit. Sőt sokkal inkább kiket… De a többes szám sajnos nem igazán indokolt, mert a Fradiból frissen Celjébe igazoló Bognár Alexen kívül nagyítóval sem látni hasonló típusú magyar kézilabdázót. Szomorú, sőt szinte hihetetlen, de így van.

És hogy még tovább árnyaljuk a képet, akkor sem sokkal derűsebb a helyzet, ha eltekintünk az alkati igényektől. Ez esetben ugyanis – Sótonyi László junior kapitány szakértő véleménye szerint – balátlövőben szóba jöhet még Andrej Pergel és Lukács Péter (bár mindketten irányítók inkább), jobbátlövőben pedig Ónodi Jánoskúti Máté és Temesvári Gábor. (Máthé Dominik esete speciális és aggodalomra ad okot: jelenleg is lábadozik, és csapat nélkül van.) Talán nem véletlen – viszont roppant szomorú –, hogy a magyar első osztályban még a kiesés elől menekülő csapatoknál is szinte csak külföldiek játszanak lövő pozícióban.

Hogy ez miként fordulhat elő a globálisan is szinte példa nélküli központi akarat és támogatás közepette, az nem ennek az elemzésnek a témája, de talán megérné foglalkozni vele. Mint ahogy – ismét csak Sótonyit idézve – érdemes lenne alaposan megvizsgálni azt is, mit csinálnak másképp a dánok, a svédek, az izlandiak, a németek, de akár említhetnénk a szlovénokat és horvátokat is.

Még az is lehet, hogy tudnának újat, érdekeset mutatni a szakembereinknek.

The post A kézilabdázók párizsi szereplésére büszkék lehetünk, de ki lövi a góljainkat Los Angelesben? first appeared on 24.hu.