A Kiút olyan, mintha Stephen King írta volna a Lostot

Adott egy rakás ember, aki épp úton volt valahová, hogy aztán egy isten háta mögötti helyen találja magát, ahonnan nem lehet szabadulni. A szerencsétlenül járt társaság tagjai a legkülönfélébb múlttal és háttérrel rendelkeznek, a szerencsétlenség akaratlanul is közösséggé alakítja őket, amelyből a szükség kiemeli a maga vezetőit, segítőit, rosszfiúit, akik próbálnak megküzdeni az egyre inkább a fejükre növő borzalmakkal, miközben olyan dolgok történnek körülöttük, amelyre semmilyen észszerű magyarázat nincs. Amelyek legalább annyira szürreálisak, mintha egy jegesmedvével találkoznának egy trópusi szigeten. Ismerősen hangzik? Nem véletlen, ha azonnal a Lost vagy Stephen King ugrik be ezekről a sorokról, hiszen akár a kultsorozat, akár a horrormester számtalan története leírható velük, nem véletlen, hogy mindkettőnek több-kevesebb köze van a Kiúthoz.

A Lost-párhuzam rögtön érthetővé válik, ha megnézzük, kiknek köszönhetjük a sorozatot: John Griffin showrunner azt a Jack Bendert kérte fel rendezőnek, akinek – amellett, hogy a Maffiózók, a Trónok harca és az Alias több epizódját is ő rendezte – több tucat Lost-részt is köszönhetünk. Átmentette még a szigetes misztikus sorozatból Jeff Pinkner executive producert, ahogy a Kiút főszerepét játszó Harold Perrineau-t is, aki a fiát védő Michaelt alakította a Lostban. Ennyi már elég is volt ahhoz, hogy jól csengő hívószót – a Lostot – rá lehessen vasalni nézőcsalogatónak a plakátra. Kingnek ennél jóval kevesebb köze volt a sorozathoz, de a Lostnál is nagyobb hírverést csinált neki: a horrormester a Twitteren annyit írt róla: „Ha horrorrajongó vagy, és még nem nézed a Kiutat, kezdj bele. Beszarás, milyen ijesztő.” Ha pedig valamit King ijesztőnek titulál, annak súlya van.

A Kiút fejlesztését anno a YouTube Red (ma már YouTube Premium) kezdte el, később az MGM streamingplatformja, az Epix (ma már MGM+) vette át. Az első évad pozitív kritikái zöld utat adtak a második évadnak, amelyet idén mutattak be, és immár Magyarországon is elérhető lett az HBO Max kínálatában.

A Kiút tényleg olyan, mintha a Lostot King kozmetikázta volna. Ebben nem egy repülő zuhan le egy szigeten, hanem egy fa borul rá az útra, megpecsételve a főszereplők útját, a kerülővel ugyanis egy olyan kisvárosba jutnak, amit nem lehet elhagyni. Mind megpróbálják pedig, körbe-körbe hajtanak autóval, hogy maguk mögött hagyják a furcsaságokról magyarázó helyieket, hogy aztán az út végén ismét ugyanaz elé a kopott étterem elé guruljanak be. A néző egy új családdal hajt be az ismeretlenbe, akik pont úgy reagálnak, ahogy mi is reagálnánk, ha egy csapat furcsa ember sötétedés után támadó szörnyekről és elátkozott helyekről magyarázna: összezavarodnak és racionalizálni próbálják a történteket, amelyet aztán az első ott töltött éjszaka rak helyre, egyúttal kuszál még jobban össze.

A városban ugyanis sötétedés után mindenki bezárkózik, az utcát rémek járják a legrosszabb fajtából. Első ránézésre bizarrul mosolygó, hétköznapi emberek, akik sosem rohannak, csak kedvesen kopogtatnak az ajtón, amit, ha valaki kinyit, az addig joviális nagymamának tűnő alak kitépi a belét a száján keresztül. Mi ez a hely, kik ezek a lények, és hogyan lehet innen szabadulni? – adják magukat a legégetőbb kérdések, ám a válaszokkal fukarul bánik a sorozat. A jól bevált – de a Lost esetében az idegesítés határán túlmenő – recept alapján teljesen vakon tartja a nézőt a Kiút, a második évad végéig válaszokat alig, még több furcsaságot viszont bőven kínál a sorozat.

A rejtélyes fa által eltérített társaság közösséggé szerveződik meglehetősen szigorú szabályok alapján, önjelölt seriffek, papok, orvosok, kocsmárosok és étteremvezetők lesznek az emberekből, akikről flashbackek – amelyek remek alkotói döntés szerint sosem a külvilági múltat, hanem a városban történt eseményeket mutatják csak – nyomán derül ki, hogy csupa súlyos traumát cipelnek magukkal. Ez nem túl szerencsés egy olyan helyen, amelyhez nemcsak az éjszakai szörnyjárás, de állandó hallucinációk és rémálmok is tartoznak, így saját démonjaival is küzd mindenki a kézzelfogható szörnyek mellett. A túlélés kulcsa viszonylag egyszerű: akárhogy könyörögnek, nem szabad beengedni a kedvesen kopogtató lényeket, a sötétség idejére lehúzott függönyök mellett viszonylag normális életet is élhetnének a lakók, ha épp az újonnan érkezők és a teljesen különböző megküzdési stratégiák nem kavarnák fel az állóvizet. De hogy is lehetne másképp, ha hirtelen közlik az emberrel, hogy mától egy szakadt kisvárosban kell élnie, ahol sötétedés után vagy takarodó van, vagy vérfürdő?

A meglepően horrorisztikusan ábrázolt rémségek mellett akaratlanul is előtörnek a közösségen belüli konfliktusok, ahol ember embernek farkasa. Hamar megmutatkozik, hogy az állandó vészhelyzetben, amikor az összetartás lenne az egyetlen mentsvár, akkor is egymástól kell leginkább tartani, így a Kiút többé-kevésbé jól lavíroz aközött, hogy nincs szusszanás akkor sem, ha feljön a nap, mert a szörnyek ugyan eltűnnek, de az emberi konfliktusok nem szívódnak fel ilyen könnyen. Emiatt azonban a Kiút sokaknak kifejezetten lassú sorozat lesz, a horrort ugyanis ritkán adagolja, de akkor csak egyetérteni tudunk Kinggel, valóban dermesztően ijesztők és izgalmasak az akciók. Bár vér és gusztustalan küllemű lény akad dögivel, a sorozat leginkább akkor fagyasztja meg a vért az emberben, amikor a Valami követ és a Mosolyogj legfőbb parafaktorait összegyúrva lassan sétálnak a szereplők felé nyugtalanító mosollyal az arcukon a rokonaik képében a szörnyek, esetleg csak ácsorognak némán az ember ablaka előtt. És bár rettentően hatásosak ezek a jelenetek, a Kiút érezhetően a drámai szálra koncentrál jobban. A tízepizódos évadok során a játékidő nagy részében a szereplők egymással ordítoznak, lelkiznek vagy épp arról kérdezgetik egymást, jól vannak-e.

Nincsenek jól, a Kiútban mindenki kész idegroncs, időnként a legkeményebb szereplő is megtörik, hogy aztán átvitt értelemben vagy szó szerint kelljen felvakarni a padlóról. A probléma nem is az, hogy a drámai szál elveszi a teret a horrortól, sokkal inkább az, hogy nem mindig halad vele a történet, gyakran egy egész epizód eltelik úgy, hogy túl sok érdemleges nem történik, de legalább a szereplők ismét sírva beszélték ki egymással a konfliktusokat. Mindezt úgy, hogy újabb és újabb misztikus fordulatokat dobál be a történet, amelyek megválaszolásával azonban egyelőre nem törődik, ezzel akaratlanul is felsejlik ismét a Lost – ezúttal nem a legjobb kontextusban –, amely saját magát túlmisztifikálva lett sok rajongó számára óriási csalódás. Ez elsősorban a második évadra igaz, ahol érezhetően kezd kissé szétcsúszni a fókusz az izgalom rovására, mégsem a karakterépítés előnyére.

Ennek ellenére a második évad olyan cliffhangerrel ér véget, ahogy azt egy ilyen jellegű sorozattól várjuk, nem is csoda, hogy már bejelentették a harmadik évadot, amelyet 2024 nyarára várnak, de a hollywoodi sztrájk miatt érdemes hónapokat, rosszabb esetben éveket rászámolni a belengetett premierdátumokra.

A második évadra a néző is beavatottá válik: ha beszippant a sorozat, akkor az új arcok érkezésével már inkább az lesz izgalmas, miként tagozódnak be a káosz szülte rendbe, hogyan borítják fel a közösség dinamikáját – mert ahogy az első évadban elmondják: az első 24 óra a legnehezebb. De azzal együtt, hogy a néző is rutinosabb lesz, a második évadra kissé megfárad a Kiút, és a válaszokkal sem igazán siet a sorozat, pedig már ideje lenne valami csontot dobni az egyre csak eszkalálódó rejtélyekbe belebonyolódó horrorrajongóknak. Ennek ellenére a Kiút jobb pillanataiban kellően megrémiszt és elgondolkodtat, hol azon, miként reagálnánk, ha halott nagyanyánk könyörögne a tornácon, hol azon, mit tennénk meg a túlélésért.

Kiút (From), 2022–2023, az eddig megjelent első két évad elérhető az HBO Max kínálatában. 24.hu: 7,5/10

The post A Kiút olyan, mintha Stephen King írta volna a Lostot first appeared on 24.hu.