A magyar értelmiség útja Olaszországba

Így év végén, karácsonytájt talán ideje valami másról, pozitívabbról is írni, mint ahogyan egész évben tettük. Ezért most nem történelmi tragédiákról, vagy általában a traumáról szóló kötetet ajánlok. Rendhagyó módon most egy igen különleges könyvre, a Péterfy-Novák íróházaspár művére hívnám fel a figyelmet az év végi vállalati partik szezonjában, a bejgli- és az ajándékozási szezon előtt. Utóbbi célra egyébként a könyv nem épp olcsósága miatt is ajánlható, különösen az olaszosoknak.

Elöljáróban azonban a történet talán nem is olyan vidám szegmensét kell feleleveníteni, amivel egyébként maga a könyv is kezdődik. A Péterfy-Novák íróházaspár elég ismert a média szinte minden szegletéből (könyvek, rádió, internet, megközelítőleg az összes műfajban, a publicisztikától a regényekig is), mégis, 2020-ban úgy döntöttek, hogy emigrálnak.

Egyébként Péterfy Gergely korábban a Klubrádióban készített interjúkat kivándorlókkal, az elköltözés okairól, motivációjáról; érzékelhetően otthon volt a témában, mielőtt úgy döntöttek volna, Magyarországról, szűkebben Kisorosziból el kell költözniük. Nem anyagi okokból, hiszen egy, az irodalmi s közéleti körökben is sikeres párról beszélünk, hanem mert szűknek, fojtogatónak érezték a közeget. Ez a könyv valójában nem születhetett volna meg, ha Magyarország ma nem olyan, amilyen.

Még mielőtt a lényegre térnénk arra – bár a lényeg éppen az, hogy egy boldoguló pár miért is dönt úgy, hogy elhagyja a szülőföldjét –, hogy egy kétkezes könyvről van szó, rengeteg fényképpel (amik zömmel a szerzők művei, minőségüket tekintve pedig profi munkák – vagy ma már a technika maga teszi ezt lehetővé), melyben egymást váltogatják a szövegeik, illetve egymásra is rákommentelnek, hogy nem is úgy volt a felidézett történet pontosan.

Péterfy-Novák Éva – Péterfy Gergő: Élni és enni Umbriában – Todi, Assisi, Foligno
Felhő Café Könyvek, 2024
208 oldal, 8990 Ft

Az emlékek persze mindig csalókák: a szerzők kvázi egymással vitatkoznak, hogyan is találtak albérletet Olaszországban. Nem mintha nem járták volna be a fél világot (Kínát irodalmi ösztöndíjjal), vagy akár ma is ne kétlaki életet élnének beutazván a fél világot Nyugat-Európától Magyarországon át akár Kishegyesig.

De egyszerűen, mint írják, elegük lett: az emberek lelkét megmérgező propagandából, az egymásra apróságokon acsarkodó emberekből, akik még a repülőn is nyavalyognak, és különösen a kultúrát szétverő kultúrharcból. Úgy érezték, nem szabad részt venniük mindebben, „nem válhatunk a harag részévé”. Éva röviden, plasztikusan ezt így foglalta össze 2000 októberére visszaemlékezve: „És igen, tudtam, hogy Magyarország nem a mi helyünk mostanában, és talán jó darabig nem is lesz az.”

Majd miután egy olasz ingatlanközvetítő csak visszahívta őket, az umbriai Todiban kötöttek ki, észak-közép Olaszország közepén, a képek alapján egy varázslatos, kisebb hegy csúcsán épült ókori-középkori faluban. Hangsúlyozni kell, hogy nem kellett feladniuk egzisztenciájukat abban az értelemben, hogy mondjuk nem egy szabolcsi faluvégből indultak el kétségbeesésükben, és nem a semmiből építkeztek.

Mégis az ismeretlenbe indultak el egy új életet élni, ha már ez itt nem megy, vagy nem úgy; rossz közérzetük vitte őket el. És nincsenek egyedül, számos író, értelmiségi, tudós indult el csak az én köreimből el az utóbbi évtizedben a Napnyugatnak azzal, hogy „oké, lehet, ott se lesz minden oké, de itthon meg szinte semmi sem az”. A szerzők azért arról is beszámolnak, hogy az ottani albérleti ár se verte ki a biztosítékot, sőt:

a kávé egy euró, kajára is telik – ráadásul az éttermekben –, és a borospincék sem idegenek tőlük.

Az életútváltás, ami egyúttal életmódváltás is, azonban egy jól kidolgozott stratégiát is jelent, vagyis aki első körben emigrálna egy olasz faluba e mintát követve, azért nézzen előbb körbe (szájról szájra jár köreimben is, hogy Szicíliában egy euróért kaphatsz egy házat, de azt aztán fel kell újítanod, s ott is kell élned). Péterfyék azonban nem késlekedtek: írókurzusokat szerveznek, vendégeket hívnak, s ahogy látom, írnak is, mint a gép.

Összegezvén, talán fura, hogy egy magyar íróházaspárnak így kell feltalálnia magát a Kárpát-medencén túl – ami számunkra, akik (még) maradtunk, egyszerre szép sztori, meg legalább, ránk nézve, szomorú is. Így akármennyire is szép a könyv, olvasva-nézegetve egyszerre gyűlt bennem az irigység, a harag, vagy csak úgy a nagy semmi, hogy egy hozzánk költöző író mikor tehetne le egy ilyen könyvet élményeiről.

Szóval, a könyvre térve, Péterfyéket mindig vonzotta Itália, a Dél, a mediterrán. Még a karácsonyfa alatt is élmény lehet a könyvet lapozgatni, annál is inkább, mert ahogyan írják: „Umbria a magyar olvasó számára Olaszország legismertebb, legotthonosabb régiója, hiszen az Utas és holdvilág legszebb fejezetei játszódnak itt”. A tartomány Itália zöld szívének számít, a keverék nép az ősi életformát folytatja (írják, bár szerintem ultramodernek is), ott, ahol minden falu város. E mondás is Szerb Antaltól származik, aki – más írókkal együtt, szemelvényekkel – többször visszaköszön a kötetben.

Egy utazásra hívnak meg tehát bennünket a szerzők, akik a teret úgy belakták, hogy még az Umbirai Magyar Köztársaságot is megalapították, útlevelestől. Ez egy művészeti-politikai projekt, egy szabad, demokratikus szellemi Magyarországot építgetnek művésztársakkal, irodalmi táborral, akcióművészettel, borozással, gasztronómiai túrákkal.

A kötet egyszerre emigránsvallomás, ezen felül pedig minden más: tehát bor- és gasztro-, de vallás-, egyház- és kultúrtörténet, továbbá táj- és építészeti kalauz is.

Mindez megfejelve naplójegyzetekkel, portrékkal régi és új ismerősökkel (például egy kolumbiairól, aki szintén ott kötött ki, miután Egerben tanult papnak, aztán mégis kilépett, és oda nősült, addig meszendzserezett).

A részletesen bemutatott Todi falutól pedig eljutunk Assisibe is, Szent Ferenc városába, bár a régmúlt helyett inkább itt az a történet ragadott meg, ahogy a helyiek a zsidókat mentették. Innentől a nyomdagépek története válik vezérfonallá, mert a szegénység szentjének városa után Éva révén Folignóban kötünk ki, amely a nők városának számít, sőt, a szép nőké.

De még mielőtt itt az olasz macsóizmusnak dicséretét kapnánk, megtudhatjuk, hogy a város névadója is nő, Fulginia, a villámlás umbriai istennője, és egy folignói nő, Angela da Foligna írta a kor egyik bestsellerét is –sőt, az első itáliai nyomdagépen itt nyomtatták először ki az Isteni színjátékot. De a nők kapcsán szó esik arról is, a 19. századi Olaszországban (is) hogyan merült fel a kérdés a nők és asszonyok helyzete kapcsán, hogy tényleg el kell-e fogadniuk azt a társadalmi berendezkedést, hogy ők másodrendűek.

A szabad lelkű nők aztán a 19. század közepén Anita Garibaldit tartották példaképüknek – életútjáról tehát a kötet női szerzője ír –, aki férjét végül az 1848-49-es forradalom alatt az itáliai harctérre is elkísérte. Igaz, menekülve, a forradalomért és a szabadság eszméiért küzdve, még abban az 1849-es évben várandósan és betegen elhunyt. (Persze, mi sem jellemzőbb: Giuseppe Garibaldiról mindenki hallott, a Brazíliában született forradalmár feleségéről viszont legfeljebb csak a szaktörténészek hallottak.)

Végül, ha nem is kritikai éllel, de megjegyezném, hogy ez a félig fotóalbum, félig sajátos mű a maga nemében jó, és senki se várja tőle azt, amit eddig a két szerzőtől olvashattunk. Hovatovább, ez a kötet annak dokumentuma, hogy valakik végre valahol jól érzik magukat. Példaszerű, csak hát meg is kell csinálni.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Péterfy-Novák Éva és Péterfy Gergely Assisinél 2024 októberében (fotó: Péterfy-Novák Éva/Facebook)

Source