A Pozsony melletti csatában a magyarok legyőzték a bajor sereget. (1117 éve)

A magyarok hadjárataikkal ("kalandozások") - amelyek során Bizáncig, Dél-Itáliáig és a Pireneusi-félszigetre is eljutottak - állandóan fenyegették Bajorországot és Szászországot. Kereskedelmi útvonalaikat elvágták az Elbától, valamint Oroszországtól. 907-ben egyesült európai haderő gyűlt össze a bécsi medencében. A hadjáratot német-római vezetéssel szervezték meg és az akkori német király rendelete szerint azzal a céllal, hogy "...decretum..Ugros eliminandos esse..." azaz " elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak". Ezt a célt extra adag erő koncentrálásával akarták megvalósítani mai szóval élve, "biztosra mentek". Az akkori Európa viszonyai között szinte elképzelhetetlen 100.000 fő körüli létszámban gyűlt össze a csapásmérő erő, még a jóval későbbi keresztes hadjáratok idejére sem tudtak ilyen létszámú hadsereget megszervezni. 907 június derekán megindult a támadás, amely három oszlopban nyomult előre a Duna vonalán. A déli parton a 'gyengébb', kb. 40 ezres szárny; a Dunán hajókon egy kb. 10-12 ezres inváziós csoport+hadtáp míg az északi parton egy jó 45 ezres főerő. Árpád, a törzsszövetség fejedelme az egész Európára kiterjedő felderítő hálózata miatt jó előre tudott a készülő pusztító háborúról. A törzsszövetség egyesült főerejét - 40.000 lovas - négy részre osztotta. Az egyenként 10 ezer fős lovas egység neve tümen azaz magyarul tömény régi sztyeppei hadszervezési szokás. Az elsőt Ő maga vezette,a többit pedig fiaira bízta: Tarhos(43), Üllő(41), Jutas(35). Emellett természetesen az egész hadműveletet irányította. Az ellenség átkelésének és ezzel egyesülésének megakadályozására elsőként az inváziós flotta sorsa pecsételődött meg: gyújtólövedékekkel tűzijáték és viziparádé keretében szenvedett technikában 100%-os, élőerőben kb. 95%os veszteséget a hajóhad. Másnap az elsáncolt déli szárny kapott koncentrált többirányú lovasrohamokat amelyek hatására maradéktalanul elpusztult (40.000 ember). A csata utáni éjjel Árpád elrendelte az átkelést teljes csendben. Tehát átkelés a Dunán kb. 35.000 lovassal az ellenséges sereg 'orra előtt', éjszaka, teljes csöndben, ami akkor elképesztő haditechnikai bravúrnak számított. Az átkelés annyira sikerült, hogy hajnalban az ellenség a felkelő napból záporozó több tízezres nyílfelhőre ébredt majd túlereje ellenére ismét két nap öldöklő ütközet után szó szerint halomra pusztult a pozsony körüli síkságon. A néhányezer fős túlélő csoport menekülés közben próbált rendeződni de a magyar könnyűlovasság üldözésben is hatékony: Ennsburg váráig meglepően kevesen jutottak el. A vár alatti síkon felvonuló magyar haderőre rátört a királyi őrség és tartalék de a színlelt visszavonulással magyar részről a német üldözők csőbe futottak mert a környező erdőkből kitörő magyar lovasság a megforduló főerőkkel őket is legázolta. A német király olyan gyorsan menekült, hogy minden értékét - még a trónszékét is - hátrahagyta, seregvezéreiből pedig a flottavezetőn kívül mindenki meghalt (grófok, püspökök tucatjai). A csata következményeként a magyar határ az Enns folyó lett (Ober Enns - innen a meséink 'Óperenciás tengere'), valamint hogy idegen sereg 130 évig nem mert Magyarország felé fordulni. Legközelebb Szent István idején, de akkor ugyanígy jártak csak a Vértes hegységben. Árpád fejedelem két fiát vesztette és Ő maga is halálos sebet kapott és pár hét múlva meghalt - a Hazáért. Eltemették tisztességgel titkos sírba őse, Atilla közelébe - a mai Nagykevély hegy rejtett völgyébe - nyugodjék örök békében!