A városi házaspár rátalál a falusi idillre, amely hamar lidércnyomássá válik

Nagyvárosi, értelmiségi párok gyakran álmodnak arról, hogy egyszer majd hátat fordítanak a zajnak és a tömegnek, vesznek egy kis házat valahol, ahol a madár se jár, egymásra találnak a természettel, maguknak termesztik a hagymát és a paradicsomot, minden nap nagyokat sétálnak a jó levegőn, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A francia házaspár, Antoine és Olga azon kevesek közé tartoznak, akik valóra is váltják az álmukat: beköltöznek egy régi parasztházba Spanyolország északnyugati régiójában, Galíciában, a kis mintagazdaságukban zöldséget és gyümölcsöt termesztenek, amit eladnak a helyi termelői piacon. A lányuk, Marie már kirepült, és éli a saját életét, a házaspárnak tényleg csak a saját boldogságával kell foglalkoznia.

Csakhogy van egy kis probléma. Az, ami számukra romantikus és idilli, az oda születőknek egyáltalán nem paradicsomi állapot: a szomszédban az anyjukkal élő Anta testvérpár, Xan és az enyhén értelmi fogyatékos Lorenzo nemcsak szegények, de generációkra visszavezethető a családban a reménytelenség. Egy szélenergia-vállalat jóvoltából kaptak egy lehetőséget az élettől, a cég ugyanis megvásárolná a földeket, hogy szélturbinákat építsen rájuk. Az üzlet azonban kútba esik, mert Antoine és Olga hallani sem akarnak arról, hogy számukra fillérekért lemondjanak az álmaikról, és még maguk mellé is tudnak állítani néhány helyit. És innentől kezdve mindjárt nem látják őket olyan szívesen.

Rodrigo Sorogoyen filmje innen indul, és lassan kibontakozva tárja elénk a konfliktust, melynek okait csak menet közben világítja meg, a Szörnyetegeket viszont kezdettől fogva jól érezhető, fojtogató feszültség üli meg. Antoine és Olga először csak gyerekes csínytevések áldozatai lesznek, menet közben azonban szomszédaik egyre fenyegetőbben viselkednek, és a pszichológiai thriller már-már áttéved a horror területére, olyan sikerrel teremti meg ezt az atmoszférát, mely görcsbe rántja a néző gyomrát, és képtelenség szabadulni a hatása alól. Csakhogy a rendező egy szokatlan, noha újabban nem ritka megoldással a film utolsó harmadára radikálisan változtat, és onnantól mintha egy másik film kezdődne. Az addig szinte minden jelenetben szereplő Antoine helyett Olga lesz a főszereplő, mellette pedig az addig csak videócseten látott Marie-nak is kulcsszerep jut, miközben az Anta fivérek is a háttérbe szorulnak. Az addigi feszültséget nyomott, tompa alaphangulat váltja, a pszicho-thriller átmegy függetlenfilmes családi drámába, és ugyan a cselekmény folytatódik, valamiféle lezárást is kap, kicsit zavarónak érezhetjük ezt a váltást.

Előtte ugyanis mesterien sűrűsödik a feszültség, mely nagy mértékben köszönhető a színészeknek is: a mackós Antoine (Denis Ménochet) láthatóan törekszik a konfliktus békés megoldására, de közben kiderül, hogy az ő makacssága is szerepet játszott a helyzet elfajulásában. Igazán azonban a Xant alakító Luis Zahera az, akinek minden egyes gesztusa valamiféle rejtett fenyegetést hordoz már a puszta jelenlétével is. Sőt, már ahogy a film elején viselkedik a többi falubélivel a kocsmában, az is iskolapéldája az egész közösséget terrorizáló, erőszakos férfinak, noha valójában csak ártalmatlan beszélgetést látunk. Ehhez jön, hogy a szereplők száz százalékig autentikusnak tűnnek (eszünkbe sem jutnak róluk a magyar közönségfilmek és sorozatok kocsmában ücsörgő, vicceskedő alkeszei), de Zaherától tényleg olyan alakítást láthatunk, amelyért simán kaphatna legjobb mellékszereplőnek járó Oscart, ha ez a film valahol máshol születik. (Mellesleg Zahera galíciai születésű színész, és ezúttal használhatja a gallego nyelvtudását is.)

Sorogoyen az egyik legelismertebb fiatal spanyol rendező: A rendszer című filmjét is bemutatták itthon, Anya című rövidfilmjét Oscarra jelölték, majd a belőle készült nagyjátékfilm is szép sikert aratott, ám a Szörnyetegek az eddigi legnagyobb sikere. Ez teljességgel megérdemelt, ám Sorogoyen forgatókönyvíróként már nem feltétlenül a legjobb döntéseket hozza. A csaknem 140 perces játékidőt nem indokolja a cselekmény, különösen az utolsó harmadát érezhetjük vontatottnak, miközben a visszafogott stílus, mely addig a film előnyére válik, egyre frusztrálóbb lesz a néző számára. Hiszen addigra egyre több kérdés gyűlik össze, melyekre nem vagy nem elég megnyugtató válaszokat kapunk, és ugyan az Olgát alakító Marina Foïs is felnő a feladathoz, a film befejező része már inkább a türelmünket teszi próbára.

Előtte Sorogoyen bravúrosan állítja a film szolgálatába a zord galíciai tájat is, melynek Alex de Pablo operatőr inkább a fenyegető arcát mutatja, nem pedig a lenyűgözőt, pedig néha azért látszik, hogy utóbbi se lenne nehéz. A sztoriban fontos szerepet kap az is, hogy Antoine és Olga idegenek, sőt, külföldiek, de ez inkább csak eltereli a figyelmet a valódi konfliktusról, mely a feszültségek tetőpontján bomlik ki teljesen. A szembenálló feleket valóban a nemzetiségük is elválasztja egymástól, de ez csak egy a sok indok közül, mint ahogy a film alapjául szolgáló valós történetben is az volt: ebben egy holland házaspárral történtek hasonlók, mint itt a filmben, és erről egy dokumentumfilm is készült Santoalla címmel. Sorogoyen azonban néhány ponton változtatott a sztorin, és a film kezdő képsorai (melyek egyértelműen rímelnek az egyik központi jelenetre), no meg címe is utal rá, hogy melyik része fogta meg az esetnek.

A Szörnyetegek nyugtalanító történetet mesél el, imponálóan hatásos eszközökkel, de a filmbeli stílustörés és a film végére elpárolgó feszültség miatt mégsem beszélhetünk makulátlan remekműről. Így is az utóbbi idők egyik legemlékezetesebb európai filmje ez, kiemelkedő színészi alakításokkal, továbbá egy jó példa a modern westernre, melynek meg is vannak az egyértelmű előképei, mindenekelőtt Sam Peckinpah Szalmakutyák című filmje, melynek hasonló az alapfelállása, de Sorogoyen egész más útra viszi ezt a cselekményt, és mellesleg a szembenállást sem feltétlenül az idegenségre hegyezi ki. Bár a Szörnyetegek lemaradt az Oscar-jelölésről, a helyette választott spanyol filmben, az Alcarràsban is fontos szerep jut a megújuló energia és a mezőgazdaság szembenállásának, tehát a Szörnyetegek nagyon is aktuális dilemmát mutat be. Ez pedig csak egy újabb rétege annak az összetett, de valós problémahalmaznak, amelyen a film alapul.

Szörnyetegek (As bestas), 137 perc, 2022. 24.hu: 8/10

The post A városi házaspár rátalál a falusi idillre, amely hamar lidércnyomássá válik first appeared on 24.hu.