A Wonka szándékos és szégyentelen cukorsokk, de mi mást várnánk tőle?

Az idei adventi szezonban többször szembe jött velem a közösségi médiában egy bölcsesség, miszerint

a karácsonyi dekorációnak nem letisztultnak és minimalistának kell lennie, hanem olyannak, mintha az Öröm maga okádta volna tele a házat.

Mélyen egyetértek: csak azért nem változtatom egész decemberre egy barkácsáruház ünnepi részlegéhez hasonlatos giccsparádévá a lakást, mert egyelőre még nem gyűjtöttem össze elegendő dekorelemet ehhez a projekthez. E bölcseletnek ugyanakkor nem a személyes ízlésem miatt van helye a Wonka című film kritikájában, hanem mert a film pontosan ebben a szemléletben készült: önirónia, cinizmus, posztmodern idézőjelek, bocsánatkérés és felnőtt-keserűség nélkül, saját túltolt édességét egy pillanatig sem szégyellve, sőt. Kizökkentő élmény, elfelejtettük, hogyan is kell ezt a tündérmeseműfajt fogyasztani, nem is térünk magunkhoz azóta sem.

A Wonka csokoládégyár a meseirodalom egyik legvarázslatosabb helye. Nem csoda, hogy a filmipar időnként előveszi, kicsit a korhoz fazonírozva Roald Dahl történetét, Willy Wonka alakja pedig ikonikus minden értelmezésben, Gene Wildernél és Johnny Deppnél egyaránt. Így aztán senki nem lepődött meg, amikor kiderült, hogy a különc gyáros előzménytörténetet kap – amely ugyanakkor szigorúan véve nem prequelje egyik korábbi filmnek sem, hanem teljesen különálló felemelkedéstörténet, egy másféle Wonka-múlttal, mint amiről eddig tudtunk, amiből egy másféle, eddig ismeretlen Willy Wonka-karakter fejlődött ki.

Ez a Wonka egy naiv és romlatlan fiú, és bár itt még nagyon fiatal, többirányú tehetsége már nyilvánvaló: feltalálóként és bűvészként is ügyes, de amit csokoládékészítőként tud, az egyenesen utánozhatatlan. Érzéseket, hangulatokat, vágyakat, fantáziákat képes bonbonba zárni, amit óriási tudása a világ különös-varázslatos állatairól és növényeiről csak még tovább fokoz. Múltjának főszereplője nem egy szigorú apa, hanem egy tündéri anya, akitől a csokikészítés fortélyait tanulta, és aki már nincs vele. Történetünk kezdetén Willy a nagy dobás előtt áll: már elég tudást gyűjtött, így egy nagyvárosba érkezik, hogy az ottani Gourmet Galériában árulja különleges kreációit, amelyekkel – ebben teljesen biztos – pillanatok alatt meggazdagszik majd. Igen ám, de számításaiba hiba csúszik: azt, hogy bonbonjait eladja, ellehetetleníti a gonosz csokikartell, amelyet csokiban megvesztegetett korrupt alakok segítenek, ráadásul, mivel nem tud olvasni, aláír egy csaló szerződést, így már érkezése másnapján adósrabszolgaságba csúszik. Innen szép nyerni. Ám Willy találékonysága gyakorlatilag legyőzhetetlen, főleg, hogy segítségére vannak csodás rabszolgatársai, akikkel összefogva mestertervet készít a szabadulásért és a csokikartell megdöntéséért.

Ha a fentiekből nem lenne nyilvánvaló, akkor álljon itt: ez a film egy csupa nagybetűs MESE. Éspedig minden posztmodernitást és divatos árnyaltságot nélkülöző, végletekig egyszerűsített tündér- és tanmese, az az ősi fajta, amelyben a jó egyszerűen csak makulátlanul jó, aki végül elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig velejéig gonosz, akitől ugyanakkor olyan nagyon azért mégsem félünk, és végül jól meg is bűnhődik. Egyszerű, mint a faék. Nem keverednek transzgenerációs traumák a múltba, hogy a rosszfiúk lelkivilágát perspektívába helyezzék, és a jók múltjában sincsenek sötét árnyak, melyekért bűnhődnek épp. Mindenki az, aminek látszik, a varázslat sem szorul magyarázatra, egyszerűen csak alapértelmezetten létezik. Kizökkentő, szokatlan élmény ez – hiszen ma már a legkisebbeknek szóló animációk is olyan mélyek, olyan pontos lélektani jelenségekről mesélnek és olyan hatásmechanizmusokkal operálnak, hogy a felnőtt néző is őrült jól szórakozik, vagy épp hikegve zokog egyik-másikon. A Wonka nem ilyen – ez egy tökéletesen direkt tündérmese, tökéletesen kisarkított figurákkal, tökéletesen gyermekded humorral, pukizástól kifigurázott kövérségig, tökéletesen álomszerű látványvilággal, szégyentelenül szentimentális hangvétellel – és még énekelnek is benne! Cukorsziruposan édes, hatásvadász mód szívhez szóló vagy pofátlanul fülbemászó, a bugyutaságukat büszkén vállaló dalokat, jó sokat, alig pár percenként. Ugye, már értjük, mi köze ennek a filmnek a cikk eleji bölcselethez a karácsonyi dekorról – hisz ez a film pont olyan, mint a klasszikus karácsonyi dekoráció: túlzó és művi és hamis, mert sokszorosan szebb, mint amilyen szép a valóság valaha lenni képes. A Wonka egy giccs, éspedig szándékolt giccs, az összes túlzása tervezetten sok, és mindezért egy percig sem kér bocsánatot.

Ezért is tud szimpatikus lenni még akkor is, ha a néző történetesen jobban kedveli a mollosabb hangzást: a Wonka tudja magáról, hogy micsoda, nem akarja magát másnak hazudni, és ez a büszke önazonosság tiszteletre méltóvá teszi. Ráadásul emlékeztetőnek sem utolsó: ez a film a maga idézőjel nélküli naivitásával felhívja a figyelmünket arra, hogy úgy megszoktuk a keserűséget, hogy már alig tudunk mit kezdeni az édessel, hogy olyan régen láttunk ennyire klasszikus mesét, már nem is tudjuk, hogy kell nézni. Némi gyerekség jól jön ehhez a filmhez.

Ezzel együtt a Wonka azért messze nem tökéletes, sőt, a legnagyobb baja pedig az, hogy bár eredeti forgatókönyvből dolgozik, mégsem túl eredeti az összkép: csupa sokszor látott előképtől kölcsönöz pofátlan egyértelműséggel. Eszünkbe juthat A legnagyobb showman, a pár éve készült élőszereplős Dumbo, a Legendás állatok és megfigyelésük-franchise, a Grimm-mesék, és ami azt illeti, bármely élőszereplős mesefilm valaha. A Wonka kipróbált recept, a legismertebb, leginkább bevált elemek összeöntésével főztek össze, nincsen benne a világon semmi invenciózus – pontosabban, ami van, az a látvány, a trükkök szintjén keresendő, mert azon, persze, látszik, hogy ez egy 2023-as film, amire nem sajnálták az utómunkabüdzsét. (Bár, ami azt illeti, pont a film egyik nagy dobásának szánt Umpalumpa Hugh Grant alakításában megérdemelt volna még némi munkát, az ő testarányai, mozgása még ebben a mesevilágban is meglehetősen nehezen hihető.) A szemlélet, a történetvezetés, a karakteralkotás, a színészvezetés mind-mind ősrégi formulákkal dolgozik „a kereket nem kell újra feltalálni” jeligére, komoly mennyiségű színpadiassággal nyakon öntve – sem Timothée Chalamet-nek, sem kollégáinak nem kellett ehhez a szerephez előhúzniuk magukból a karakterábrázolási nüánszokat. Elég volt a tánccipő.

Ezen kívül a fő bajunk a szinkronnal volt – nem a dialógusokban, ahol nagyon érezhető, hogy a szóviccszakértő fordítóknak ez volt az év munkája, ki is tettek benne magukért, csak úgy záporoznak az agyzsibbasztó nyelvi gegek. Ám miközben a dialógusok fordítása remek lett, a daloknál valami mégis azt súgja, hogy valami fontos elveszett a fordításban. Nehezen megragadható ez, mert a dalok nem rosszak, és nem esik le róluk a magyar szöveg sem, mégis, valami érezhetően hiányzik. És mindeközben mégis az a makacs érzésünk, hogy ez a sok minden csak helyzetidegen zsurnaliszta-okoskodás, ami abból fakad, hogy túl sok év, karc, sérülés, árny és rosszhiszeműség ragadt a lelkünkre, mire ez az ízig-vérig naiv cukorbomba elénk került, és akárhogy erőlködünk azon, hogy a gyerekek – e film valódi közönsége – tiszta szemével nézzük, egyszerűen nem megy, a szószaporítással pedig ezt próbáljuk eltakarni. Mert az holtbiztos, hogy a gyerekek tiszta szívből imádni fogják a Wonkát, ezt a túlédes, túltejes, olvadós alpesi csokit. Hagyjuk hát meg nekik, ráérnek még átszokni a magas kakaótartalomra, ha felnőnek.

Wonka, 2023, 116 perc, mozipremier: december 14. 24.hu: 7/10

The post A Wonka szándékos és szégyentelen cukorsokk, de mi mást várnánk tőle? first appeared on 24.hu.