„Az amerikaiaknak már nincs monopóliumuk a tévésorozatok piacán”

Hagyományos televíziós keretek között kezdte a pályáját, és azóta is a tévében fejleszti a sorozatait. Ha mostanában kezdene el dolgozni fiatal íróként és producerként, máshogyan közelítene ehhez az iparághoz? Vajon könnyebb vagy nehezebb lenne tető alá hoznia az első sorozatát?

Nem könnyű erre válaszolni, mert az iparág, amiben – belegondolni is ijesztő – majdnem negyven évvel ezelőtt dolgozni kezdtem, mára teljesen felismerhetetlenné vált. A kereskedelmi tévében az egyes évadok és műsorhelyek határozták meg, milyen sorozatok és filmek kerülnek a nézők elé. Kiszámítható, tervezhető üzletág volt. Persze, mindig is voltak kisebb-nagyobb technológiai újítások. A 24-et az eddigi karrierem felezőpontján, nagyjából húsz éve csináltuk. Az a sorozat tíz évvel korábban nem lett volna népszerű, mert a sikeréhez nagyban hozzájárult a késleltetett befogadás, vagyis az, hogy a nézők felvehették a tévéjükre az epizódokat, amikor azokat leadták, de csak később nézték meg őket. Ehhez jött a dvd-megjelenés, ami nekünk szintén nagyon fontos volt akkor. Változni kezdett, hogyan néznek sorozatokat emberek.

Igen, meg az is, hogy milyen sorozatokat néznek.

Így van. Amikor elkezdtem a pályát, voltak az orvosos sorozatok, az ügyvédesek meg a rendőrösek. Megbízható címek, franchise-ok voltak, magas tétekkel, ismerős főhőssel. Ahogy kialakult a késleltetett befogadás technológiája és gyakorlata, lehetőségünk lett arra, hogy jóformán regényeket írjunk televízióra. Átalakult a vászon, amire festettünk. Szerintem ennek negatív hatásai is megjelentek, de talán csak azért mondom ezt, mert az iparág dinoszaurusza vagyok.

Mindenesetre ma már nem osztozunk, mi, nézők, ugyanannak a sorozatnak a közös élvezetében. A kilencvenes évek második felében csütörtök esténként mindenki a Vészhelyzetet nézte.

Vagy korábbra is visszamehetnék: amikor az X-aktákon dolgoztam, miután péntek este leadták az új epizódot, biztosak lehettünk benne, hogy a hétvégén több tízmillió ember beszél a hátborzongató történetről, amit éppen kitaláltunk. Az Accused most megint egy nagy kereskedelmi csatornán, a Foxon megy. A 24 óta nem dolgoztam ilyen tévés környezetben, és máris élvezem, hogy az egyes részek után kapom az sms-eket az ismerőseimtől, akik mind egyszerre nézték az adott epizódot. Íróként ettől a közös, eseményszerű nézői élménytől rengeteg energiát kapsz.

Ezek szerint rosszabbul jár, aki ma kezdi a pályát tévés íróként?

Szerintem nehezebb dolguk van a fiataloknak. Őszintén szólva nem is tudom, sokan hogyan tartják fenn magukat. Nyolc vagy tíz részes évadokat kérnek tőlük, amit ugyanúgy egy évig tart megírni, mint régen a tizenöt-húsz epizódosakat. Nagyobb kihívás a nyolc részért kapott pénzből megélni. Emögött az van, hogy az óriási techcégek, az Apple, az Amazon, a Netflix megváltoztatták a játékszabályokat (az interjú még a májusban kezdődött hollywoodi írósztrájk előtt készült – a szerk).

Említette a 24-et, amit a tévésorozatok kortárs klasszikusaként tartunk számon. Mit gondol arról, hogy ma, amikor sokkal több sorozatot és filmet készítenek tévére és streamingoldalakra, mint a kétezres években, milyen esélyei vannak a legjobb produkcióknak kiemelkedni, bekerülni valamiféle tévés kánonba?

Két kérdésről beszélünk. Az egyik nemcsak a filmeket, sorozatokat érinti, hanem minden művészeti ágat, ez pedig nyilvánvalóan a közösségi média hatása. Fiatalkoromban három tévécsatornát nézhettünk, az ABC-t, az NBC-t és a CBS-t. Magyarországon hány volt, amikor maga felnőtt?

Két kereskedelmi csatorna és az állami tévétársaság adói.

Na, látja. Ezzel szemben ma végtelenek a választási lehetőségek. Senki nem nézi ugyanazt egyszerre. Márpedig klasszikus abból lesz, ami nagyjából egy időben hatalmas közönség számára válik hivatkozási alappá.

Maga megnézte a Fehér Lótuszt szeptemberben, én novemberben, másvalaki egy év múlva fogja. Sikeres a sorozat, de a sikere időben elnyúlik, és nem lehet olyan átütő ereje, mint egy hirtelen berobbanó 24-nek.

Itt jön be a képbe a második kérdés, hogy mindezek miatt ma nehezebb is megmondani, miből lesz siker. Régen az a sorozat volt sikeres, ami minden készítőnek egy csomó pénzt termelt, mert mindenki nézte. Megnézték Amerikában, eladták külföldre, megvették dvd-n. Van, aki szerint a tévézés üzleti modellje túl van a lehetőségei csúcsán, mert egyszerűen túl sok a tartalom. Mégsem szeretnék ilyen borúlátó lenni, és tudok is mondani pozitívumot az utóbbi évek fejleményei közül. Talán Magyarországról ez különösen érdekes lehet. Egyébként forgattam Magyarországon, tudta?

Nem tudtam!

A Tyrant – A vér kötelez című sorozatot. Meg is látogattam a barátaimat Sopronban. Mindegy, csak azért hoztam szóba, mert a nem amerikai sorozatok előtt jelentősen megnyílt a tér. Szerintem a sorozatok nyolcvanöt százalékában, amiket a feleségem néz, nem angolul beszélnek. Az amerikaiaknak már nincs monopóliumuk a tévésorozatok piacán.

Új sorozata, az Accused is egy sikeres angol sorozat koncepcióját és szerkezetét ülteti át amerikai közegbe: minden epizódban egy bírósági ügy vádlottja áll a középpontban, akiről hosszú flashback-jelenetek során tudjuk meg, mit követett el. Az egyes sztorikat viszont megváltoztatták az eredetihez képest. Mennyiben volt más ez az adaptációs folyamat, mint a Homeland esetében, aminek egy izraeli sorozat adta az alapját?

Nyilván egy részről részre más történetet mesélő antológiasorozatot máshogy kell megírni, mint egy folytatásos sorozatot. De egyébként hasonló volt az adaptációs folyamat abból a szempontból, hogy mindkét esetben a formátumhoz, az alapötlethez ragaszkodtam csak, azon kívül merészen eltértünk az eredetitől. A Homeland izraeli eredetijében nem szerepeltek Carrie Mathison vagy Saul Berenson eredeti változatai. Csak egy „izraeli Brodynk” volt: egy katona, aki hazatér a hadifogságból. Az Accused esetében a szerkezetet tartottam igazán fontosnak, mert azon keresztül az írótársaimmal különböző közösségek, szubkultúrák világában mélyülhettünk el.

Feltűnt, hogy valóságos katalógusát nyújtják az Egyesült Államok égető társadalmi problémáinak.

Írtunk olyan epizódot, ami őslakos amerikaiak között játszódik, meg olyat is, ami a bostoni drag színtéren. Különböző kultúrák között utazhatunk, amiket sem mi, alkotók, sem a nézők nem feltétlenül ismerhettek korábban. Ma előszeretettel használjuk fegyverként a szavainkat, amikor más közösségekről és emberekről fejtjük ki a véleményünket, de szerintem ezek a történetek segítenek empatikusabbnak lenni másokkal. Remélem, az Accused nézői egy kicsit jobban megértik, milyen különböző, sokszor megbélyegzett csoportok tagjaként élni 2023-ban.

A legsikeresebb sorozataiban van egy visszatérő motívum. Olyan hősökről szólnak, akiknek élet-halál kérdésekben kell döntéseket hozniuk, de nincs olyan döntési lehetőségük, ami morálisan támadhatatlan lenne. Íróként hogyan szokott közelíteni ezekhez az erkölcsi szempontból ellentmondásos helyzetekhez?

Olyanok nekem ezek a drámai szituációk, mint a kisgyerekeknek a cukorka. Nincs jó vagy rossz döntés, csak két rossz. Az a kérdés, a két rossz közül melyik a kevésbé rossz.

Szerintem a »jó« és a »rossz« kategóriája butaság, senki sem csak egyik vagy másik. Ez a drámai feszültség lényege. Az Accused hősei a saját történetük keretei között hasonló dilemmák között őrlődnek, mint Jack Bauer a 24-ben vagy Carrie a Homelandben.

Akár Fox Muldert is hozhatnám példának az X-aktákból. Amikor ők képtelenek helyesen dönteni, akkor érkezünk meg az izgalmas sztorikhoz.

Az Accused epizódjai az HBO Maxon elérhetőek.

The post „Az amerikaiaknak már nincs monopóliumuk a tévésorozatok piacán” first appeared on 24.hu.