Az eltűnő nemzetiségi nyelvek nyomában – a többnyelvűség Magyarországon

Óvatosan kell hozzányúlni még a recenzáláshoz is akkor, ha a többnyelvűségről, a nyelvváltásról és -cseréről beszélünk: az anyanyelv visszaszorulásáról a magánszférába, majd elhanyagolásáról s elhagyásáról, és végül az asszimiláció kérdéséről. Mert a nyelvi kérdés nemzet(iség)i kérdés, és a mai felfűtött nacionalista hőbörgés közepette a kizárás/befogadás „logikája” szerint értelmeződik minden. 

A nemrég megjelent, többlépcsős, két évtizedet is átölelő, aprólékos és alapos (eset)tanulmánykötet akár egy mondatban is összefoglalható, és előre is borítékolható volt az eredmény: a honi nemzetiségiek egyre kevésbé beszélik anyanyelvüket, az mindenütt visszaszorulóban van. Otthon, a mindennapokban is, nemhogy az intézményekben, és különösen nincs hová visszaszorulnia a hivatalos nyelvhasználatban (leszámítva az utca- és településneveket vagy az intézményeket).

A kutatást pedig az sem könnyíti, hogy a nemzetiségek esetében kisszámú, gyakran elszigeteltebben, szórványban élő csoportokról van szó, melyek nyelvileg az adott kisebbségen belül is igen eltérhetnek (tájnyelvek, variánsok, a magyar nyelv eltérő hatása szerint stb.) egymástól. És eleve nehéz meghatározni, operacionalizálni, mit jelent a nyelvtudás – főleg, ha végül az adatok részben az alanyok saját bevallásán alapulnak.

S úgy általában fejtörő, mit jelent magyarnak vagy egy adott kisebbség tagjának lenni, mit is jelentsen az anya- vagy apanyelv, az első, otthon megtanult nyelv, mit a kétnyelvűség, mit jelenthet ma a divatba jött kettős- vagy többes kötődés fogalma, az identitás és a nyelv kapcsolata stb. Így jellemző az is, hogy közülük egyre többen tartják magukat egyszerre a magyar és a másik nemzet(iség) tagjának is (de ez jellemző, bár eltérő módon, a határon túli magyar közösségekre is).

Fontos kérdés a kétnyelvűség kapcsán az is, hogy beszélhetünk-e azoknál erről, akik anya- avagy első nyelvükön is funkcionális analfabéták, azaz legfeljebb értik és beszélik azt (úgy-ahogy), de az olvasottakat nem értik, az írás meg alapjáraton nehézséget okoz, akárcsak a többségnél. A leginkább szórványban használt – intézményes szinten az egyházakat és az iskoláztatást kivéve alig is alkalmazott – kisebbségi nyelvek esetében különösen érzékeny téma ez, hisz jellegüknél fogva archaikusabbak, jó esetben megőrzött nyelvek, amelyet leginkább az idősebbek beszélnek, tudnak.

Ma Európában normális, vagy normális elvárás lehetne a többnyelvűség (még ha a második nyelv leginkább az angol), de az egykor sokkal inkább norma, minta, megszokás volt a vegyesen lakott vidékeken, így Nagy-Magyarországon is. Ám Trianon után, de főleg a II. világháború után – a zsidók kiirtása, a németek elűzése és a lakosságcserék után, s a majd két évszázados magyarosító asszimilációs nemzetpolitika okán – nem magyarul beszélni olykor igen veszélyes is volt.

Egy német, szlovák vagy délszláv nyelvű polgár rögtön államellenséggé válhatott, de minimum veszélyforrássá. Mára szerencsére nem ez a helyzet, csak sajnos amiatt is, hogy egyre kevesebb a nemzetiségi beszélő, bár a cigány/roma beszélőkről – itt két csoportról beszélhetünk, a beás és a romani nyelvűekről – elég homályosak az adatok.

Borbély Anna – Bartha Csilla (szerk.): Többnyelvűség Magyarországon – Szociolingvisztikai vizsgálatok nemzetiségekről.
HUN–REN Nyelvtudományi Kutatóközpont, 2024.
533 oldal, 4000 Ft A tanulmányok szerzői: Bartha Csilla, Borbély Anna, Erb Maria, Orsós Anna,Tuska Tünde, Tücsök Dorottya, Uhrin Erzsébet
Ingyenesen letölthető e-könyv: https://real.mtak.hu/193887/1/tobbnyelvuseg_magyarorszagon.pdf 

A kutatók az öt legnagyobb nemzetiséget vizsgálták, terepmunka révén is, így Mánfán a beás nemzetiséget, Kétegyházán a románt, Pomázon a szerbeket, Tótkomlóson a szlovákokat és Tarjánban a németeket. Ez legutóbb kiegészült a bogyiszlói beásokkal és a mezőtúri romákkal.

Ugyanakkor érzésem szerint az utófúrások mélysége igen kicsi, például abból, hogy ha négy tótkomlósi szlovákot (vagy aki rálát a témára) megkérdezünk Tótkomlóson, mi történt az utóbbi húsz évben, nos, abból inkább csak impressziókat lehet kiemelni. Így hogy pozitív vagy negatív irányba mozdul-e el a helyzetelemzés, az nagyban függ a pár megszólaltatott hozzáállásától, tapasztalataitól, miközben a valóság valamerre másfele (is) lehet.

A cigányok kapcsán pedig fontos megemlíteni a distinkciót, hogy „[A] kisebbségi/nemzetiségi törvény etnikai alapon egy csoportként definiálja a beás nyelven beszélő cigányokat és a romani nyelvet beszélő romákat/cigányokat.” A szerkesztők szerint a „két csoport nyelvi és kulturális különbségei indokolták, hogy egy szociolingvisztikai kutatásban ezeket a különbségeket szem előtt tartsuk”.

Viszont némiképp furcsa, hogy a horvátok nem kerültek be a kutatásba, noha vagy háromszor többen vallották magukat annak, mint a szerbek. Ráadásul a horvátoknál azért is érdekes a helyzet, mert a jogrendszer nem tekinti nemzetiségieknek a bunyevácokat – ez talán a magyar/székely identitáskérdéshez hasonlít.

Egy jövőbeni kutatásban pedig fölöttébb érdekes lenne vizsgálni, hogy miképpen alakul az idetelepülők kétnyelvűsége

az angol(ul beszélő) IT-szakemberektől a nepáli pizzafutárokig, a kínai és vietnámi kereskedőkről s családjaikról nem is szólva – hisz ők számosabban vannak, mint egyes őshonos kisebbségek. Persze, ez alapjáraton is más jellegű téma, és szerencsére a kutatók figyelmét sem kerüli már el.

A többi nemzetiségnél relatíve egyszerűbb a kutatók helyzete, de a cigányokat/romákat aligha lehet egy kalap alá venni, hisz a magyarul beszélők tömege mellett ott vannak az oláh cigányok, „akiknek több egymástól kulturálisan és nyelvjárás szerint is elkülönülő csoportja van, amelyekre társadalmi és dialektális tagoltság egyaránt jellemző. Ilyen pl. a cerhári, colári, lovári, kelderás, drizár stb.”

E dialektusok közül a lovári emelkedik ki. Köztük a harmadik, legkisebb csoport a beásoké, akik a román nyelv archaikus változatait beszélik. Utóbbiaknál is általános tendenciává vált, hogy húsz év távlatából a fiatalok már egyre inkább magyarul beszélnek, és akik húsz évvel még beásul válaszoltak, ma már a beás kérdésre immár inkább magyarul.

Egyre több a vegyes házasság, és jellemző, ahogyan az egyik interjúalany nyilatkozott: „a beás nyelv már elavult, kevésbé vannak olyan helyek, ahol a beást használni lehetne. Emocionális helyzetekben és titkos nyelvként használja: ha ideges és átkozódik, és ha nem szeretné, hogy a környezetében levők (főként az unokái) ezt értsék.” A beás nyelvet a családban már csak nagyon kevés helyen adják át, s ezen az ilyen-olyan iskolai programok sem segítenek. A kevés felsőfokú végzettségű pedig végképp elhagyja a beást, így e nyelv szakemberei is hiányoznak. Marad a beásul álmodás, a férfiaknál meg a káromkodás.

A német nyelv sorshelyzete is jelentősen, de másképp változott: egykor ugye Pesten is többen beszélték, mint a magyart, majd a II. világháború után „a hallgatás évtizedei” következtek, s a beszélők (táj)nyelvi zárványba szorultak. Az utóbbi két évtizedben nőtt a magukat németeknek (is) vallók száma, és akik német anyanyelvűnek vallják magukat vagy így beszélnek otthon, a rokonokkal és barátokkal (majd százezer ember). Egyre többeket íratnak be kéttannyelvű iskolába is, de ez inkább a standard német nyelv presztízse és hasznossága miatt van így.

S az ősi származástól és a tanult nyelvtől még nem lesz senki az eredeti értelemben vehető két- (és több)nyelvű, amiről nemcsak mondjuk az én akcentusom tanúskodik, de azoké is, akik úgymond anyanyelvi vagy második nyelvként tanulták meg ez esetben a németet. A komárom-esztergomi Tarjánban (Tairan) végzett terepmunka is mi mást mutathat meg, mint hogy

generációnként kopik s veszik el a nyelvhasználat a mindennapokban.

De még ők is álmodnak németül – főleg, ha napközben többet beszéltek, s ezután a felmenőikkel álmodnak –, viszont a beás férfiakkal ellentétben inkább káromkodnak magyarul – hogy az érdekes nüanszokat is kiemeljük.

Ugyanakkor pozitívum a nyelvi tájkép felértékelődése – a dialektusok elfogadottsága mellett –, ti. a német nyelvű feliratok elterjedtsége, illetve a civil társadalom közösségi projektjei, a törzsasztalok, a színkör stb. De ahogy a vonatkozó rész szerzője, Erb Maria fogalmaz: „A magyarországi németek nyelvi jövőjébe olyan ajtó vezet, amin két zár van. Az egyik kulcsa a családoknál, a másiké az oktatási és nevelési intézményeknél van. Az ajtó nyitásához mindkettő szükséges.” De hát ez mindegyik nemzetiségre igaz lehet.

Románnak két és félszer többen vallják magukat, mint román anyanyelvűnek (11.186-an). Kétegyházán/Chitighazon a román-magyar nyelvcsere – a románok lakta települések viszonylatában – a folyamat közbülső szakaszában van, mivel ma már csak a település lakóinak 15%-a román (nyelvű) a korábbi 50% helyett, és ez igen gyors – és végzetesnek tűnő – folyamat. Hiába van (kétnyelvű) román iskola, ha a gyerekek gyenge román nyelvtudással kerülnek be, és úgy is végeznek. A helyzetet mindig is bonyolította a politika, a magyar és a román állam közti feszültség mértéke, s ennek nyomán például a román nyelv leszólása a többség részéről. Így „[A] román nyelv mint a tudás öröme, a tréfa és mint az intimitás forrása jelenik meg”, ahogyan egyikük megfogalmazta.

A régi tájnyelvet őrző pomázi szerbeknél is a család a nyelv megőrzésének elsődleges terepe, és aki beszél a pappal, értelemszerűen szerbül teszi. Még használják olykor az orvosnál, a boltban, a hivatalban, de inkább a hagyományőrzés, az ünnepek adnak rá alkalmat, s a generációs probléma itt is jelen van. A kutatók ugyanakkor nem kérdeztek rá, hogy használják-e, vagy egyáltalán el tudják-e olvasni a cirill betűkkel írt szövegeket, mert hát a szerbeknél az az „igazi” szerb, aki mindennap ezt használja… (Bár a kisebbségek által használt nyelv leginkább beszélt, mert írni nemigen van módjuk, hisz hol, hová s kinek?)

Amúgy a szerbek száma két évtized alatt 8035-re nőtt, és a szerb anyanyelvűek száma is növekedett 1500-zal, 4248-ra – de itt, akárcsak a románoknál és a szlovákoknál, e pozitívum az idetelepülőktől származik, tehát nem az őshonosoktól. Ilyen értelemben ők nem sokat fognak szorozni-osztani, hogy Magyarország ne váljék nyelvileg még homogénebbé. Ami a nemzetvédők füleinek zene, amúgy hatalmas veszteség.

A 29.811 magát szlovák nemzetiségű mellett csak 12.521 szlovák anyanyelvűt jegyeztek a 2022-es népszámláláson. Tótkomlóson „egyidejű fejlődés és visszafejlődés a jellemző. A szlovák nyelvű kommunikáció egyre gyakrabban van jelen a közösségi szférában, ugyanakkor vannak nyelvhasználati színterek, ahonnan a szlovák nyelv szinte már teljesen kiszorult.

Egyre kevesebben beszélik már a helyi nyelvjárást a családban, generációnként egyre csökkenő szlovák nyelvűség a jellemző. Mára főként a másodlagos és időnként a harmadlagos szocializáció során, az iskolában és nyelvtanfolyamokon tanulnak meg szlovákul a tótkomlósiak.” De a gyerekeikkel otthon már senki sem beszél szlovákul, jó esetben a nagyszülők próbálkoznak az unokákkal – nem nehéz megjósolni, mi lesz ebből.

Az összefoglaló tanulmány szerint a szerb és a roma közösségben a leggyakoribb a nemzetiségi nyelv kizárólagos használata,

így „a szerbeknél mindig szerbül beszélnek a vizsgált 22 szituációban átlagosan 50%-ban, a romák pedig átlagosan 43%-ban beszélnek mindig romani nyelven. A saját (nemzetiségi) nyelv kizárólagos használata legkevésbé a beás és a német közösségre jellemző.” Továbbá: „A nemzetiségi nyelv a beások és a németek közösségében van a leggyengébb pozícióban.”, a románok és a szlovákok meg középen vannak. Vagyis zártságuk miatt lehet a szerbek és a romák vitalitása a legeredményesebb a nyelvhasználat terén, így a kétnyelvűség itt a leginkább fenntartható, miközben például a németeknek csak a fele mondja, hogy a német az anyanyelvük.

Persze, az efféle felmérések adataiból sok minden kihámozható, s hát legyünk optimisták – bár a fentiekből én nem látok különösebb vitalitást, már ami a nemzetiségi nyelvhasználatra vonatkozhatna. A kulcs az iskolarendszer lenne, azzal meg látjuk, mi van egyébként is, s nem kell hozzá kisebbséginek lenni – a regnáló hatalom számára pedig a nyelvtudás mint a tudás egyik formája csak probléma és veszély.

Szerbhorváth György 

Címlapkép: Pixabay.com

Source