Az orosz agresszióra nem lehet legyinteni, nem lehet bagatellizálni
Makai József újságíró támogatási felhívása: „a Kijiv felé tartó hálókocsin ért a mail: írjak az Átlátszónál végzett munkámról”.
A Kijiv felé tartó hálókocsin ért a mail: írjak az Átlátszónál végzett munkámról. Erre látszólag egyszerű a válaszom: 2022 februárja, az Ukrajna elleni orosz agresszió új szakasza óta elsősorban ezzel foglalkozom. Nemsokára három éve lesz, hogy jóformán havonta elindulok, egy ideje elsősorban keletre.
Miért? Mert tévedtem. Azt hittem, hogy a rendszerváltások és Jugoszlávia polgárháborús összeomlása lesz a Nagy Nemzedéki Élmény. A Közel-Kelet ritkán stabil, szeptember 11-ike is egy korszakot harangozott be. Ám ezek a kontinensen kívül zajlottak, néhány utazást leszámítva leginkább távolról figyeltem az eseményeket. Ez azonban a szomszédban van.
Magyarország szomszédságában kirobbant egy 1945 óta példátlan európai konfliktus. Mert világ legnagyobb atomhatalmának elnöke, V. V. Putyin tagadja az ukrán nemzet létét, az ukrán államiságot, és a Krím-félsziget illegális annexiója után újabb területeket követel Oroszországnak. Amikor ezt írom, sokan arra számítanak, hogy Donald Trump beiktatása után valami történik. Fogalmam sincs, így lesz-e.
Fogalmam sincs, mi lehet, mi lesz ennek a háborúnak a kimenetele.
Persze, vannak még fontos ügyek, nagy konfliktusok, de az orosz agresszióra nem lehet legyinteni, nem lehet bagatellizálni. Egyébként sem lehetne, ám Bucsa után, a civilek és hadifoglyok kivégzése, a civil infrastruktúra lerombolása után nehéz úgy tenni, mintha nem lenne világos, mi is zajlik Ukrajnában.
Ezért csatlakoztam az Átlátszó szerkesztőségéhez. Itt nem kellett hosszan magyarázni, miért fontos gyakran jelen lenni. Nem volt kérdés, miért fontos megnézni, hogy mi is zajlik keleten, délen vagy akár a fővárosban.
Az Átlátszónál úgy gondoljuk, hogy menni kell. Azaz: én így gondolom, a kollégák pedig támogatnak ebben. Ehhez azonban az olvasók támogatására is szükségünk van.
