Balavány: A Szabadság-szobor talapzatába tervezett kereszt giccses, ronda, és rólunk szól

„A talapzatra elhelyezünk egy keresztet, az 1100 éves magyar államiság, a nyugati kereszténység és az európai kultúrkör legfontosabb szimbólumát. Arra a talapzatra, amelyet a sztálinista Borisz Jofan tervezett, és ahol korábban a szovjet katona szobra állt, egy keresztet állítunk” – ennyi volt a Várkapitányság indoklása a Szabadság-szobor alá tervezett kereszt ügyében.

Nagy, fehér mészkőkeresztről van szó, ami a nagy, fehér mészkőtalapzatból fog elődomborodni.

Nem tudom a tutit. A most következő szöveg tűnődés a témáról, szempontok felvetése, talán némiképp hozzájárulva a vitához. Ahhoz a vitához, aminek kimenetele az eredmény tekintetében lényegtelen: a változtatás minden bizonnyal megvalósul a polémia és a tiltakozások ellenére, a NER sajátos köztéri művészetének sokadik gesztusaként.

A régi-új Magyarország ígérete

Orbán Viktor ambíciója a 2010-es politikai fordulat óta egyértelmű: nem egyszerűen a kormányzást vette át, hanem az országot, a komplett államot és közigazgatást, az összes hatalmi ágat, a nyelvet, a történelmet, a kultúrát, mindent. Az Orbán-rezsim új korszakot, új Magyarországot és új magyarságképet hirdet, ami belülről nézve, a saját narratívája szerint persze nem forradalmi, hanem restaurációs kísérlet: nem azt mondja, hogy új rendet hoz létre, hanem valamiképp a – közelebbről meg nem határozott – régi, dicső nemzeti hagyományt kívánja feléleszteni, ugyanúgy, ahogy szerte a nyugati világban az új nemzetállami radikalizmusok. Erről szól a Nemzeti Együttműködés Rendszere, amelynek szimbólumfelhozatala az alkotmány asztalától az átnevezett köztereken, a Karmelita kolostorban székelő kormányfőn, lovagrendeken, vármegyéken és főispánokon át a szoborállításokig a régi nagyszerűség narratíváját zengi.

Némiképp bele is fásult már ebbe a közvélemény, a közösségi médiában néhány hétig afféle gumicsontként funkcionálnak az ilyen hírek, bár olykor voltak komolyabb megmozdulások a NER sajátos emlékezetpolitikája ellen.

• Az első nagyobb botrány a német megszállás 2014-ben állított Szabadság-téri emlékműve körül tört ki.
• Aztán 2016-ban a zsidóság deportálását egykor támogató Hóman Bálintnak állítandó szobor terve váltott ki országos, sőt nemzetközi ellenszenvet, ennek hatására a terv meg is hiúsult.
• Ugyanabban az évben az antiszemita Donáth György szobrát avatták fel néhány méterre a Holokauszt Emlékközponttól, majd a tiltakozások hatására elbontották.
• A XII. kerületi, nyilasoknak is emléket állító turulszobor viszont, úgy tűnik, a sok éves feszült szembenállás és Kovács Gergely polgármester ígérete ellenére a helyén maradhat.
• A lenyűgözően ronda Krisztina körúti Csodaszarvas-szobor ügye csak viszonylag rövid ideig keringett a közbeszédben,
• ahogy Nagy Imre szobrának elszállítása, majd áthelyezése is.

A második világháborús traumák meglehetősen otromba és tapintatlan megközelítése, ami a megszállási emlékmű, a Hóman-szobor vagy a turul estében fennáll, könnyen érthetővé teszi a felháborodást. Ezekhez képest egy kőkereszt elhelyezése a Gellért-hegyen ártatlan gesztusnak tűnhet, tehát magyarázatot igényel a tény, hogy zúg a csatazaj körülötte, és messze nemcsak a szekuláris-liberális-baloldali tábor tiltakozik: szót emelt ellene egy katolikus és egy református lelkész, valamint a kormány terveit hivatásszerűen pártoló Bencsik András publicista is.

De mi lehet olyan felkavaró egy keresztben?

Átértelmezi és átrendezi a teret

Bencsik esztétikai kifogással él, mondván, hogy a Gellért-hegyi szoborcsoport jelen állapotában tökéletes; a tervet kifogásoló lelkészek szerint az ott elhelyezett kereszt társadalmilag megosztó lehet. A jelenlegi hatalom narratívája szerint azért van rá szükség, mert a nyugati kultúra rohamosan távolodik alapértékeitől, leginkább az úgynevezett keresztény értékrendtől. A keresztállítással kinyilvánítjuk: Magyarország keresztény állam, és az is akar maradni. Tehát a kereszt egy politikai-ideológiai küzdelemben számít fegyverténynek. Az elgondolás önmagában konzekvens: a kereszt abba a talapzatba integrálódik, mely a szabadságot jelképező nőalakot tartja. A kereszt(énység) ekképp fundamentumként jelenik meg, amely a haza, a nemzet, vagy akár a világ szabadságát is megalapozza.

Nyilván maga az üzenet vitatható és megosztó lehet, mint minden ideológiai állítás, de nem gondolom, hogy ép ésszel bárki elvitathatná, hogy az európai, vagy ha úgy jobban tetszik, a nyugati kultúrát konstituáló egyik legfontosabb tényező a kereszténység. És igaz ugyan, hogy sokféle kereszt van (mondhatni, mindenkinek megvan a maga keresztje), de azért a kereszt ettől még a keresztény vallás egyetemes jelképe, ami nemcsak az univerzalitást sugárzó egyedi geometriájánál – a kereszt szárainak metszéspontja a mindenség origója –, hanem az óhatatlanul hozzá kapcsolódó spirituális jelentésénél fogva is nagyon erős szimbólum. Olyannyira, hogy bármely felületen, bármely közegben jelenik meg, átértelmezi és átrendezi azt, magához kényszerítve a figyelmünket. A kereszt olyan jel, ami teret követel magának. Ennek megfelelően hagyományosan domináns; a művészettörténetben szinte az összes Golgota-ábrázolásban középen és felül található, egyszerűen azért, mert ott a helye.

Egy szoborcsoport esetében viszont a kompozíció minden darabja meghatározott viszonyban van a többivel. Az így kialakult jelentésstruktúrát egy domináns új elem túlzsúfolja, eltorzítja, miközben maga is eltorzul. A talapzatból ily módon kiálló kereszt csak arra jó, hogy megakassza a tekintetet, miközben értelmetlen díszítőelemmé silányul. A kereszt ott is van és nincs is ott, valójában nem „helyeződik el”: nem képes ebben a környezetben elhordozni a neki szánt jelentést; agyonnyomja a kontextusa (ez a keresztre feszített kereszt különleges esete), ezért

inkább válik az üzenet kínosan erőltetetté, mintsem emelkedetté.

Márpedig nyilván nem ez a döntéshozói szándék.

A szakralitás és a politika kizárja egymást?

A köztéri keresztállítás politikai gesztus, és ezt a tényt szokás úgy értelmezni, hogy egyfajta deszakralizációt is jelent, vagyis a kereszt vallási jelentőségének megcsorbítását. Ebben van valami, hiszen aki politikai tézisként használja a keresztet, némiképp leoldja róla eredeti funkcióját, a krisztusi megváltás, az evangélium hirdetését – de azért a kereszt mint köztéri tárgy esetében ez nem újdonság.

A köztéri keresztek állítása viszonylag későn, a XVIII. században terjedt el, egy időben rontás elhárítására is használták, de főképp annak az üzenetnek a felmutatására, hogy „itt katolikus emberek laknak” – ekképp a közkeresztek sosem annyira a spirituális missziót, mint a tér megjelölését és ezáltal elfoglalását szolgálták, ami nyilván politikai tett.

Amúgy pedig a köztéri művészet legtöbb esetben egyszerre szakrális és politikai. Nem csupán arról van szó, hogy a szakrális üzenetet politikaivá teszi, ez megfordítva is igaz: a politikai üzenet szakralizálását, transzcendenssé tágítását hozza magával, ami egyúttal mindig végérvényesség és megfellebbezhetetlenség igényét is kifejezi. Ezért minden kor minden köztéri szimbóluma időtálló anyagból készül.

Többek közt azt kívánja jelezni, hogy az adott területen nem csupán vándorok vagyunk, ez a föld immár az otthonunk; egylényegűvé váltunk vele, és ez így lesz örökké. A víz szalad, a kő marad.

Az ókori és kora-középkori köztéri szimbólumok esetében politikum és szakralitás még szerves egységben létezett; a római császárok szobrai többnyire istenszobrok, az ősi Buddha-szobrok kegyhelyként funkcionálnak. De van szakrális-transzcendens jelentése az összes modern diktátorszobornak is. Sztálin (lerombolt) budapesti szobra, vagy Kim Ir Szen és Kim Dzsong Il szobra Phenjanban a méreténél fogva is szakrális, hiszen messze más léptékű, mint a néző, aki óhatatlanul tudatába kerül kicsinységének, és elfogja a félelemmel vegyes csodálat/hódolat érzése.

A szakralitás másik dimenziója, ami már a köztéri művészet összes formájáról elmondható, hogy téren és időn túli, „örök” eszmét, gondolatot, értéket kíván kifejezni, amit az adott helyen élő nép (nemzet vagy faluközösség, e tekintetben mindegy) magáénak érez.

Lehet ilyen a szabadság, lehet a tolerancia, lehet a hagyomány vagy a rend, a lényeg, hogy az itt és mostban megjelenő, de azon egyúttal túlmutató, vagyis transzcendens érték legyen, amivel a közösség azonosul, és elismeri rá jellemzőnek.

Minden szimbolikus közösségi alkotás, legyen az kép, zászló, szobor, dal, vers, falfelirat vagy szentély, azt a célt szolgálja, hogy általa elmesélhessük, kik vagyunk. És ez minden kor minden kultúrájában így van: ilyen szimbólumokon keresztül mutatkozunk be a hozzánk vetődő idegennek, és erősítjük meg önmagunkat abban, hogy mi az, ami minket összeköt.

Mindez annyira fontos, hogy élet-halál kérdés is lehet. Dugovics Titusz azért veti mélybe magát a törökkel együtt, hogy ne loboghasson lófarkas zászló a nándorfehérvári várormon.

Addig vagyunk, amíg elhisszük

Csakhogy a történelem változik, és vele együtt mi is.

Nándorfehérvár ma már Belgrád, Szerbia fővárosa. Népek és uralmak jönnek-mennek a köztereken, és mindegyik elhelyezi a maga végérvényesnek és megfellebbezhetetlennek szánt jelét. Ezért alakul ki a köztéri művészet palimpszeszt-jellege: mindenki átírja/átrendezi saját elképzelése szerint a már létező tereket (a karmelita freskóit fehér fedőfestékkel takarták, hogy a kormányfő puritanizmusáról szóló történetet megerősítsék), vagy megrongálják, ledöntik, áthelyezik a szobrokat, letépik vagy kilyukasztják a zászlót.

Felállítani vagy közszemlére tenni egy képet vagy szobrot, kitűzni egy zászlót ugyanolyan jelentős politikai-kulturális tett, és ugyanúgy az identitásról szól, mint ledönteni a szobrot, összefirkálni a képet, letépni a zászlót. Az ikonoklazmus, vagyis a képrombolás jelensége egyidős a képállítással, akárcsak a palimpszeszt, vagyis az átírás, az átfogalmazás, a réginek új kontextusba emelése. Ha a változásban rejlik a valóság lényege – ahogy a régi görögök mondták – akkor azt a palimpszeszt jeleníti meg leghívebben, és ez hirdeti igazán a transzcendenciát.

Mindez pedig azzal a tanulsággal is szolgál, hogy hiába akarjuk kőbe vésni, kimerevíteni a politikai pillanatot, mindannyian egy kiszámíthatatlanul fordulatos, hosszú történetben élünk.

Ezt példázza a Szabadság-szobor sorsa is, ami a NER tizennegyedik esztendejében a rendszer identitás-elbeszélésének egyik legfontosabb állítását, a végvári keresztény kultúrát és politikát kívánja meghirdetni, szükségszerűen egy másfajta kultúra és politika ellenében: márpedig mi keresztények vagyunk, nem libsik, balosok, muzulmánok (migránsok), vagy akár zsidók.

Csak az a kérdés, hogy ki az a mi. Innen erednek a viták, és ebből fakadnak az indulatok. Ha a köztéri műalkotás az éppen aktuális közös identitás kifejezése, ez vajon igaz a mostani rezsim idején is? Mi, magyarok, a NER vagyunk?

Statisztikai értelemben nyilván nem. Orbán Viktor ugyan a magyar emberek akaratáról, ízlésvilágáról, karakterjegyeiről és önazonosságáról beszél, de a tábora körülbelül 2–3 millió embert jelent egy tízmilliós országban. Ez jelentős tömeg, de biztosan nem jelenti a nemzet egészét. Mi következik ebből? Az, hogy a Gellért-hegyi keresztállítás az önkény gesztusa, s ekképp nem a közösség egyetértését fejezi ki, hanem az uralkodó réteg akaratát?

Ez nyilvánvalóan így van. Ami most történik, azért fáj sokaknak jobb- és baloldalon egyaránt, mert a Szabadság-szobor – a vöröskatona szobrának eltávolítása és szoborparkba helyezése óta – azon műtárgyaink közül való, amire származástól, vallástól, világnézettől függetlenül senkinek nem kellett fogcsikorgatva ránéznie, sőt: büszkék is lehettünk rá.

Budapest vagy talán az ország egyik leghíresebb, leginkább emblematikus köztéri alkotásáról van szó, a főváros és Magyarország szimbólumáról, ami minden idegenforgalmi prospektusban megtalálható, és – függetlenül a szoborcsoport történetétől és az eredeti alkotók politikai nézeteitől – nem volt a jelentéseinek egyetlen megosztó mozzanata sem.

A valóban konszenzuális alkotások ritkák. Azért is húz a szívünk afelé, hogy a Szabadság-szobrot békében kéne hagyni, mert róla elmondhattuk eddig, hogy a miénk, magyaroké. Vagy legalábbis azt hittük, hogy elmondhatjuk róla – és az abban való hit, hogy vannak kurzusoktól és szekértáboroktól független közös értékeink, rendkívül fontos.

Ugyanis amíg hisszük, hogy nekünk, magyaroknak, vannak kurzusfüggetlen közös értékeink, addig azt is hisszük, hogy mi, magyarok – kurzusoktól függetlenül – létezünk.

És a nemzet mint közösség pontosan addig létezik, amíg ezt el tudja hinni magáról.

Nem a földönkívüliek szállták meg Magyarországot

Őszintén szólva, amikor azt mondtam, hogy a szimbólumainkon keresztül saját magunkat, mint közösséget meséljük el, csaltam egy kicsit. Ez kellemes csalás, sőt lelki szükséglet, de azért mégiscsak csalás. Egy lényeges kérdés, legyen bármily kellemetlen, még hátra van: a történelem során valóban a közösségi identitást fejezték ki a köztéri műtárgyak, vagy azt, ahogy az aktuális hatalom kívánta a közösséget bemutatni? A régi narratívák tényleg közösek voltak, vagy az uralkodó elit mesélte őket önmagának és az alávetetteknek?

A piramisépítő rabszolgák valóban úgy gondolták, hogy helyes a fáraó isteni dicsőségét zengeni, vagy csupán a korbács hatására hajtottak fejet előtte? A Sztálin-szobor készítői vajon mind úgy gondolták, hogy mindnyájuk misztikus „édesapja” és vezére megérdemli a statútumot?

Valószínűleg, ha más-más rétegződésben és rendben is, de a történelemben mindegyik politikai közösség heterogén; van egy kisebb vagy akár nagyobb része a mindenkori társadalomnak, amely kelletlenül eltűri a ráerőltetetett identitáselemeket, és várja (vagy akár előkészíti) a pillanatot, hogy – mondjuk egy forradalom alkalmával – lerázhassa mindezt magáról.

Csakhogy lehetséges még egy csavar a történetben. Nevezetesen, hogy adható pozitív válasz is a kérdésre, hogy vajon mi magunk vagyunk-e a NER. Végül is tény, hogy mi, magyarok tartunk hatalomban egy rezsimet, amely négyszer szerzett kétharmados felhatalmazást a kormányzásra.

És ez csak azért lehetséges, mert a NER is a nemzetkarakter valamiféle megtestesülése, ha tetszik, ha nem.

Ha nem volna a sovinizmus, a szélsőséges individualizmus, az urambátyámozás, a „dögöljön meg a szomszéd tehene is”, a „kaparj, kurta, neked is jut”, a „ne szólj, szám, nem fáj fejem”, a „megoldjuk okosba”, a pálinka-pörkölt-pocak, az ábrándkergetés, a dicsőmúltazás, a nemzeti giccs, a kirakatkereszténység, a változástól való szorongás, a kisebbségi komplexus, az elemi sértődöttség, a másra mutogatás, a dohos, avítt, penészes dolgok iránti beteges vonzalom, a kollektív depresszió és önértékelési zavar – szóval mindaz, amiből a rendszer felépül – mélységesen magyar, és ha Orbán nem volna eredendően közülünk, a NER pedig belőlünk való, akkor ez a rendszer nem létezhetne tizennégy éve.

Egy NER-ből valók vagyunk.

Mindez lehet szomorú vagy tragikus, lehet rajta búsongani, vagy meg lehet próbálni megváltoztatni, de tagadni fölösleges. 2010-ben nem a földönkívüliek szállták meg Magyarországot, hanem a magyar választópolgárok jelentős hányada választott vezetést az ismert kínálatból, és azóta megválasztja újra meg újra: nem tehetünk úgy, mintha ez a tény nem mondana rólunk az égvilágon semmit.

Persze, lehet a nemzetkarakter pozitív vonásait is listába szedni: a mélységesen kötődő, az elmélyülő, a találékony, a fogcsikorgatva is helytálló, a mindenre alternatív megoldást kereső nép is mi vagyunk. De ha létezik nemzetkarakter vagy közösségi arculat, annak bizony része az is, amit a közösség bizonyos hányada nehezen visel, vagy egyenesen szégyell. Ahogy minden ember természetének van árnyékos oldala, úgy lehet egy nép karakterének is.

És ezt ha nem is méltóképp, de legalább az igazsághoz híven jelenítheti meg egy ilyen esztétikai nonszensz, vagyis a giccses, aránytalan, csakazértis odaszuszakolt keresztmotívum az egyik legfontosabb szobrunk talapzatán.

Ami persze többé nem a szabadság éterien tiszta eszméjét, hanem a foglyul ejtett és átértelmezett, idézőjelbe tett szabadságot, sőt a kifigurázott keresztény hagyományt jeleníti meg. Örülni nem örülünk neki, de el fogjuk viselni, amúgy sincs más választásunk.

Nem biztos, hogy ez az a történet, amit el szeretnénk magunkról mesélni, de az biztos, hogy közelebb áll a magyar valósághoz, mint egy makulátlanul dicsőséges Szabadság-szobor.

The post Balavány: A Szabadság-szobor talapzatába tervezett kereszt giccses, ronda, és rólunk szól first appeared on 24.hu.