Hogyan szoktam le 39 év után a papír Nemzeti Sport olvasásáról?

Direkt nem akartam januárra hagyni, mert nem hiszek az újévi fogadalmakban. A dohányzásról is év közben, december 13-án szoktam le, van annak már vagy kilenc éve. Nem volt egyszerű, hosszú éveken át próbálkoztam, évente többször is, voltam biorezonancián, akupunktúrán, szedtem gyógyszert, ragasztottam magamra nikotintapaszt, olvastam döntést segítő könyveket, szívtam eukaliptuszos cigarettát, próbáltam izomból, aztán egyszer csak letettem.

Valami hasonló pokoljárásra számítottam akkor is, amikor 39 év után elhatároztam: leteszem a Nemzeti Sportot. Tizenéves koromtól olvastam nap mint nap, el se tudtam képzelni egy napot anélkül, hogy nem olvasom végig. Ha külföldön voltam, apukámat kértem meg, hogy gyűjtse össze a példányokat, amúgy ő, bár szintén sportrajongó, már évek óta nem olvassa.

Az embernek sok baja van az újsággal, ezt 2022 őszén, a lap államosítása után meg is írtam. Benyalnak a kormánynak, kínos kérdéseket nem feszegetnek, a futballistainterjúk unalmasak, kínosan összekacsingatnak azokkal, akikről írnak.

Nem könnyítette meg a Nemzeti Sport-olvasók dolgát az önreklámnak szánt utolsó oldal. Itt sokszor van egy nagyobb anyag fényképpel egy hozzám hasonlóan Nemzeti Sport-függő szerencsétlennel. Idősebb emberek, többnyire nyugdíjasok, akik kedvenc csapatuk mezében ülnek a lakásaikban, a csipketerítőn ott hever a Nemzeti Sport, és arról beszélnek, hogy a Vasas, meg a Honvéd a hatvanas években, mekkora gólokat lőttek, és milyen sok volt a néző, meg egyszer ők is szerepeltek a lapban, amikor a járási diszkoszvető úttörőolimpián negyedikek lettek.

Mivel Orbán Viktor államosította a lapot, többé nem számít, hogy mennyit sikerül eladni belőle. Egy dolog számít: legyen ott Orbán Viktor asztalán a friss Nemzeti Sport minden áldott reggel. Újságosok már eleve nincsenek, a körúton egy régi kor lenyomataiként állnak üresen a bódéik. Néhány aluljáróban még tartják ugyan magukat, de ezek is már csak amolyan félhomályban úszó, rossz hangulatú helyek, ahová leginkább telefonos egyenleget vagy villanyórát feltölteni járnak az emberek. Hosszadalmas procedúrák ezek, ha egy számot elront az ügyfél vagy az újságos, kezdődik elölről. Aztán vannak még az élelmiszerboltok, trafikok, ahol lehet újságot kapni, itt azonban időnként előfordul, hogy épp Nemzeti Sport nem érkezik. Máshol meg, ahol reggel 8-kor már nincs újság, hiába kérik, nem visznek ki többet, hiszen azon kívül, hogy Orbán Viktor megkapja a maga példányát, más nem igazán érdekli a lapterjesztőket. Előfizetés? Szombaton és vasárnap tudtommal nem viszik ki a lapot, pedig azok voltak a legjobb számok, különösen a vasárnapi a szombati forduló tudósításaival és, ami a lényeg, osztályzataival, de erről még lesz szó.

Az utolsó csepp mégsem ez volt, hanem az, amikor megláttam ezt a Szijjártó-posztot:

Igen, a külügyminiszternek New Yorkban is kinyomtatják a Nemzeti Sportot. Pedig ő nem Orbán Viktor generációjához tartozik. A miniszterelnök ugye épp a lapnak adott szokásos karácsonyi interjújában mondta: „Megmentettük a Nemzeti Sport nyomtatott változatát, mert hiába agonizálnak világszerte a hagyományos lapok, magyar sport nincs Nemzeti Sport nélkül, ezt mindenki tudja, aki velem egykorú.”

A döntésemben az is szerepet játszott, hogy úgy éreztem, egyre inkább nevetség tárgyává válok. Nem segítette az önbecsülésemet, amikor a vállalati levelezőlistán ilyen fotók kezdtek keringeni rólam:

Ilyen kommentekkel:

• Egy igazi újlpóciai kávéházi ember.
• Egy igazi pesti bonviván, egy kifogástalan törzsasztalvendég, a magyar írott sajtó hősszerelmese.
• Vajon kivel van találkozója? Kepes Bandi? Szilágyi Jancsi?
• Kazimir vagy Major.

Mondanom sem kell, ez ugye senkinek sem hiányzik.

A dohányzásról leszokásban az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam, mi lesz a kávézásaimmal. Nem tudtam elképzelni, hogy ne szívjak két cigit a reggeli és a délutáni kávém mellé. Nem beszélve a sörözésekről. (Annyi könnyebbség volt, hogy 2014-ben már nem lehetett zárt térben dohányozni idehaza.)

Két ok miatt halogattam a leszokást a Nemzeti Sportról. Féltem attól, hogy lemaradok az eredményekről. Az újságban az volt a jó, hogy a női röplabdától a férfi kosárlabdáig az összes eredmény megvolt egy helyen a lényeggel, vagyis a meccs végi nyilatkozatokkal együtt. A másik meg az NB I.-es focimeccsek osztályzatai. Tudom, hogy tudományos alapot nélkülözve születnek ezek az érdemjegyek 1-től 10-ig, de nekem fontos volt tudni, hogy a zalaegerszegi tudósító hányast ad Várkonyi Bencének. A lap online verziójában ezek az érdemjegyek valamiért nem szerepelnek, csak a hét csapata.

November 22. volt az első nap, amikor nem vettem meg a lapot. Kicsit olyan volt, mint egy halálugrás védőháló nélkül, de akkor már tudtam, hogy nagy valószínűséggel semmi fontosról nem maradok le. Az előtte való napok ugyanis a teszteléssel teltek, kiderült, hogy, a lap online verziójának hírfolyamában minden fenn van. Oké, az osztályzatok nincsenek, de statisztikai adatokon alapuló osztályzatok, szintén 1-től 10-ig, már nemcsak a topligás meccsekről, hanem az NB I.-esekről is vannak, például a sofascore-on. A Nemzeti Sportban ráadásul a szürke 5-ösök és a 6-osok dominálnak, a sofascore-on magasabbak az értékek. Érdemes megnézni csak a legutóbbi fordulót. A Sportban fél év alatt nincs ennyi nyolcas, az ember ez alapján úgy érzi, parádés az NB I.:

• Ilievski (Kisvárda) 9,2
• Antonov (MTK) 8,9
• Nikolov (Kisvárda) 8,7
• Kodro (Fehérvár) 8,6
• Abu Fani (FTC) 8,6
• Stieber (MTK) 8,4
• Tóth (Fehérvár) 8,3
• Katona (Fehérvár) 8,3
• Piscitelli (Mezőkövesd) 8,3
• Navrátil (Kisvárda) 8,2
• Aaneba (FTC) 8,2
• Maceiras (Puskás) 8,1
• Civic (FTC) 8

Eltelt egy hónap. Tudom, nincs olyan, hogy gyógyult papírsportolvasó, hiszen egy papírsportolvasó mindig papírsportolvasó marad. De jól vagyok. Vannak apró támaszaim. Eddig például 10 050 forintot spóroltam meg. Mintha több időm is lenne, az online-t az ember gyorsabban átpörgeti, felületesebben olvassa. A boltban néha megnézem az újság címlapját, ilyenkor egy fölényes mosollyal nyugtázom: én ezeket a cikkeket mind olvastam.