Így jutottak hatalomra Lenin vezetésével a bolsevikok

Az 1917. októberi orosz forradalom kétségkívül a XX. század egyik legjelentősebb eseménye volt. (A forradalom az Oroszországban 1918-ig használt julián naptár szerint október 25-én tört ki, ami a Gergely-naptár alapján november 7-ére esik; a cikkben a korabeli orosz időszámítás szerint idézzük fel az eseményeket.) A kapitalizmusnak ez az esemény és következményei állítottak egyetlen komoly riválist. A XX. század második felét a hidegháború határozta meg, hatást gyakorolt a gyarmatosítás felszámolására, a nemzeti felszabadító mozgalmakra és a kínai forradalomra is.

A közoktatás az urbanizáció és az iparosítás révén utat nyitott Oroszország modernizációja felé. Az ország alig 25 év alatt annyit fejlődött, hogy 1941-ben képes volt feltartóztatni a náci támadást azután, hogy Németország a kontinentális Európa fennmaradó részét már uralma alá hajtotta. Elképzelhető, hogy a szovjetek háborús erőfeszítései nélkül a nácik megnyerték volna a háborút Európában, mivel a német haderő 80 százaléka a keleti hadszíntéren összpontosult. A Wehrmachtnak még a D-nap után is csak a 20 százaléka harcolt a britek és az amerikaiak ellen. Végül Oroszország nukleáris szuperhatalom lett, és máig a világpolitika egyik jelentős tényezője.

Ezzel kezdődött

Vitalij Shulgin és Alexander Gucskov 1917. március 2-án egy mellékvágányon álló magányos vasúti kocsi felé bukdácsolt a hóban. Idegesek voltak, mert a kocsiban II. Miklós, minden oroszok cárja várta őket. A Duma küldöttjeiként érkeztek, de nem azért jöttek, hogy hódolatukat fejezzék ki az uralkodónak, azért voltak ott, hogy a cár lemondását követeljék. Amikor a cár színe elé jutottak, ő nagy meglepetésükre azt mondta nekik, hogy már lemondott. Miért? Mert a fronton harcoló hadseregének parancsnokai (egy kivételével) erre szólították fel. Nem volt más választása, mint fejet hajtani a döntésük előtt.

Mi vezetett ehhez a drámai pillanathoz? William Henry Chamberlin amerikai újságíró és történész az orosz forradalomról szóló klasszikus művében „minden idők egyik legkevésbé vezetett, spontán, névtelen forradalmának” nevezte a februári forradalmat (a julián naptár szerinti február 23-i forradalom a Gergely-naptár szerint március 7-én kezdődött). Ő úgy látta, hogy egyre jobban erősödött a sztrájkokban és demonstrációkban megnyilvánuló elégedetlenség – ez különösen a fővárosra, Petrográdra volt igaz. Az események hátterében az inflációból fakadó életszínvonal-csökkenés és az alapvető termékek hiánya állt, mivel a kormány beindította a bankóprést, hogy fedezni tudja az első világháború költségeit. Február 26-án a döntő pillanatban a Pavlovszkij őrezred egyik százada fellázadt, és

tüzet nyitott a tüntetők közé lövő rendőrökre. Rövid tétovázás után még sok katona követte a példájukat.

A cár elveszítette a hatalmat a hadsereg felett, és II. Miklós egyetlen lehetősége az maradt, ha megteszi, amit várnak tőle, és lemond a trónjáról. Tegyük hozzá, ahogy már fentebb jeleztük, a tábornokai és nem a tüntetők döfték hátba, az uralkodó osztály is kihátrált mögüle. 1915 augusztusában a Dumában, az orosz parlament alsóházában megalakult a Progresszív Blokk, amelynek az elit tette ki a felét. Olyan kormányt akartak, amely bírja a nép bizalmát – ami alatt elsődlegesen magukat értették. A háborúban elszenvedett súlyos vereségek következtében már nem hittek abban, hogy a cár fenn tudja tartani a társadalmi rendet, a vereség a társadalom összeomlásával fenyegetett.

1917 elejére tovább romlott a helyzet. A cárt tették felelőssé Oroszország általános társadalmi és katonai válságáért, az uralkodó osztályon belül gombamódra szaporodtak a különböző összeesküvések. Az uralkodó osztály a jórészt még Petrográdra korlátozódó utcai zavargásokat és a lázadást felhasználva akcióba lépett. A cár a Duma felfüggesztésével próbálta megakadályozni ezt, ám a tagok végül szembeszálltak vele, és március 1-jén megalakították az Ideiglenes Kormányt. Előző nap megalakult a petrográdi munkás- és katonaküldöttek tanácsa (szovjet), amely nyomást gyakorolt a Dumára, hogy vegye át a hatalmat. A Duma vonakodó forradalmárai végül a szovjetektől való félelem miatt léptek: tudták, ha nem cselekszenek, a tanácsok magukhoz majd ragadják a kezdeményezést, ez adta meg a végső lökést.

Radikalizálódási verseny

Az Ideiglenes Kormány kezdetben liberálisokból és nacionalistákból állt, akik azzal kampányoltak, hogy földreformot vezetnek be, megnyerik a háborút, demokratikus alkotmányt hoznak létre és megvédik a polgárjogokat. Mindezt nem lett volna egyszerű megvalósítani – már csak azért sem, mivel eszük ágában sem volt betartani az ígéreteiket, ugyanis tisztában voltak vele, hogyha megindulnak az esetleges demokratizálódás útján, az nagy valószínűséggel aláássa az uralmukat, mivel a szocialista pártok feltehetően megnyerték volna a választást.

A kormány riválisa, a petrográdi szovjet kiállt a demokrácia, a munkások védelme és a háború tárgyalásos úton történő befejezése mellett. Gyakran úgy tartják, hogy létezett egy „kettős hatalom”, amelyben a kormány és a szovjet versengett a hatalomért, de ezt az elméletet számos okból el kell vetni. Először is maga a petrográdi szovjet is nyomásgyakorló csoportként tekintett magára, ami befolyásolni tudta az Ideiglenes Kormányt, nem pedig a helyére lépni – legalábbis akkor még nem. Másodszor nagyon sok hatalmi központ alakult ki nagyon gyorsan. Falvakban, gyárakban és a katonai egységekben a parasztok, munkások, katonák és tengerészek népképviseleti bizottságokat hoztak létre, szaporodtak a szakszervezetek is. Kialakult a szovjetek egész országra kiterjedő rendszere, Oroszország nemzeti vitaklubbá alakult.

A zavargások megfékezése helyett a „februári forradalom” megadta a jelet, és megindult a radikalizálódási verseny.

A tavasz folyamán a radikális folyamatok tovább erősödtek, a földtulajdonosok rémülten nézték, hogy a parasztok törvénytelen akciói a pitiáner tűzifalopástól mostanra már a használaton kívüli földeken történő gabonavetésig terjedtek. A tisztek úgy érezték, hogy a hadsereg felbomlik a bizottságok miatt, az ipar hanyatlott és az ország gazdasági válságba merült. A kormány igyekezett megállítani a hanyatlást, és közben alapvető hibát vétett, amikor úgy döntött, hogy júniusban offenzívát indít a látszólag gyenge osztrák–magyar haderő ellen Oroszország délnyugati frontján. A Kerenszkij-offenzíva nem hozta meg a nemzeti egységet, mint ahogy számítottak rá, hanem egyre inkább kettészakította az országot és a hadsereget még az előtt, hogy három héttel később komoly vereséget szenvedtek, amikor megérkezett az osztrák–magyar szövetségeseiket támogató német erősítés.

Az ezt követő, „júliusi napoknak” nevezett válság során a kormány megpróbálta elmozdítani a forradalmi katonai erőket Petrográdból, de csak annyit ért el, hogy sikeresen felbolygatta a darázsfészket. A közeli kronstadti flottabázisról felfegyverzett tengerészek érkeztek a városba, és a kormány lemondását követelték. Azonban az összes baloldali párt, beleértve a bolsevikokat is, nem voltak hajlandók támogatni őket, inkább azt mondták, hogy oszoljanak szét, amit végül a kormányt támogató rendőrség nyomására meg is tettek.

Az ellenforradalom összeroppanása

Ez a baloldali fiaskó drasztikusan megakasztotta a forradalom lendületét, és új energiát adott a kormánynak, amely kriminalizálta a puccsot megkísérlő a bolsevikokat, de ezzel akaratlanul sokak szemében hősöket csinált belőlük, mivel az a hiedelem lengte körül őket, hogy ők a kormány legveszélyesebb ellenfelei. A bolsevik forradalmár Vlagyimir Iljics Uljanov – vagyis Lenin –, aki csak három hónappal korábban tért vissza a száműzetésből, biztos, ami biztos, újból illegalitásba vonult. A kormány elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy engedjen a földtulajdonosok kérésének, és a hadsereg segítségével próbált gátat vetni a parasztok törvénytelen akcióinak.

Kezdetét vette az ellenforradalom.

Augusztusban az Ideiglenes Kormány állami kongresszust hívott össze Moszkvában, a kongresszus legsikeresebb szónoka Alekszandr Kerenszkij volt, aki nem sokkal a „júliusi napok” után lett miniszterelnök. Ünnepélyes beszéde egyesítette a bal- és a jobboldalt. Az eseményt viszont egy olyan ember árnyéka uralta, akit végül nem engedtek felszólalni: a hadsereg főparancsnoka, Kornyilov tábornok, aki jóval energikusabban akarta visszaszorítani a társadalom radikalizálódását. Javasolta, hogy tiltsák be a hadseregben és a haditengerészetnél a szovjeteket, a fegyveres erőknél újból vezessék be a halálbüntetést, hogy helyreálljon a fegyelem, valamint militarizálják a közlekedést és az ipart, hogy visszaszorítsák a munkavállalók egyre növekvő jogait. Számos földbirtokos arra sarkallta, hogy vegye át a hatalmat, és látogatók végeláthatatlan sora kereste fel a Moszkva egyik pályaudvarán álló vasúti kocsijában, ahol a főhadiszállását tartotta.

Augusztus végén, a kongresszust követően, úgy tűnt, elfogadja a felkérésüket. Petrográd felé vezényelte a csapatait, egyértelműen azzal az céllal, hogy leszámoljon a petrográdi szovjettel. Ebben az erősen ellentmondásos helyzetben Kerenszkij ellene fordult és letartóztatta. Egy dolog világos volt: Kornyilov akciói döntő hatást gyakoroltak a forradalom kimenetelére. Akárcsak februárban, az uralkodó osztály a lázadás elfojtására tett kísérletei, Kornyilov a más véleményen lévők kiszorítására tett erőfeszítései is látványosan meghiúsultak. Ehelyett, mint majd látni fogjuk, akaratlanul is utat nyitott Leninnek és a bolsevikoknak.

Az Ideiglenes Kormány tehetetlensége még Kornyilov számára is nyilvánvaló volt. Július 24-től a kormány miniszterei a szocialista pártok jobbszárnyából kerültek ki, beleértve a mensevikeket és az eszereket (szociálforradalmárokat) is. Ők hazafias okból, a nemzeti ellenállás megteremtése érdekében csatlakoztak. Ennek leginkább az lett a következménye, hogy rájuk kentek minden felelősséget, és nyárra a társadalom jó része kiábrándult a kormányból, hiszen az még a saját célkitűzéseit sem volt képes megvalósítani. A munkások életkörülményei újból romlani kezdtek, ahogy az infláció felemésztette a béremeléseket, a béke ugyanolyan távolinak látszott, mint annak előtte.

A földdel és az alkotmányozó nemzetgyűléssel kapcsolatos kulcskérdésekben a kormány érezhetően időhúzásra játszott. Emiatt azután augusztusban a helyi választásokon a mensevik és eszer választók első ízben kezdtek a bolsevikokra szavazni.

Miért a bolsevikok?

Miért a bolsevikokra? Jórészt azért, mert ők voltak a legnagyobb párt, amely nem vett részt az Ideiglenes Kormány működésében. Lenin megdöbbentette követőit, amikor áprilisban visszatért és kijelentette, hogy a párt „nem támogatja az Ideiglenes Kormányt”, ami valójában imperialista kormány, mivel továbbra is részt vesz a háborúban, és a francia, brit és orosz kapitalisták oldalán harcol. Ez az álláspont, akár előre látta ezt Lenin, akár nem, kifizetődött, mivel a munkásosztályhoz tartozó szavazók a bolsevikok felé fordultak, a Kornyilov-ügy csak felerősítette ezt a folyamatot. Sokan megijedtek, amikor látták, hogy mindaz, amit februárban megnyertek, erodálódott, és a földosztással meg a demokráciával kapcsolatos célkitűzéseiket komoly veszély fenyegeti. Szeptember 23-án a bolsevikok átvették a petrográdi szovjet irányítását, mivel korábbi vezetőik, a jobboldali eszerek és a mensevikek meghátráltak.

Lenin, a megfelelő politikai pillanatok kiváló megfigyelője és elemzője, finnországi rejtekhelyén váratlanul rádöbbent, hogy elérkezett az újabb forradalom lehetősége. Levelekkel kezdte bombázni a vezetőség többi tagját, és felszólította őket, hogy szervezzék meg a hatalomátvételt.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy az októberi forradalmat gondosan kitervelték, és a bolsevikok fegyelmezetten hajtották végre az egyes lépéseket. Mindebből semmi sem igaz. Noha Lenin folyamatosan azt hangoztatta, hogy az újabb forradalom kirobbantása a cél, maga sem tudta pontosan, hogyan vágjanak bele. Bizonytalan volt abban a tekintetben, hogy Petrográdban, Moszkvában vagy Helsinkiben kell-e elkezdeni a forradalmat, mindenesetre a levelek címzettjei nem sokat foglalkoztak vele. Nem hallgattak Lenin érveire, és úgy döntöttek, nem csinálnak semmit, nehogy veszélyeztessék ingatag pozíciójukat, mivel féltek, hogy a kormány ismét partvonalon kívülre helyezheti őket, mint ahogy júliusban tette. Csak október 10-én adták be a derekukat, miután Lenin megjelent a bolsevik Központi Bizottság ülésén, hogy rávegye őket terve támogatására, amit sokan még ekkor is csak félszívvel tettek meg. A tagok, miután átvitatkozták az éjszakát, megegyeztek, hogy „napirendre tűzik” a fegyveres felkelést – ami meglehetősen laza, kompromisszumos megfogalmazás.

Ezek után nem meglepő, hogy a következő ülésen, október 16-án Lenin arról panaszkodott, hogy semmit nem tettek a határozat megvalósítása érdekében. Lenin, megkerülve a bizonytalankodókat, a petrográdi szovjet Katonai Forradalmi Bizottságához fordult, és a bolsevikokhoz frissen csatlakozott Lev Trockij aktív támogatásával megszervezte az Ideiglenes Kormány megbuktatását.

Vértelen felkelés

1917-ben már harmadjára hiúsult meg az ügyetlen ellenforradalmi kísérlet, ezúttal Kerenszkij hibájából. Túlértékelte saját támogatottságát és a hadsereg vezetőinek támogatását, akik jórészt Kornyilov követői voltak. Október 24-én elrendelte a bolsevik sajtó újbóli betiltását, és csapatokat rendelt ki, hogy foglalják el Petrográd stratégiai jelentőségű pontjait, többek között vasútállomásokat, hidakat és távírdákat. Az akcióval a szovjetek Petrográdba összehívott, második összoroszországi kongresszusát akarták meghiúsítani. A küldöttek Oroszország minden részéből érkeztek, és mielőtt elhagyták saját körzetüket, azt a megbízást kapták, hogy valósítsák meg „a minden hatalmat a szovjeteknek” programot – ami a bolsevikok által hangoztatott népszerű szlogen volt.

A szovjetek a Kornyilov-lázadás kezdete és az Ideiglenes Kormány látványos meggyengülése óta felhagytak a nyomásgyakorlással. A kongresszus védelmében a Katonai Forradalmi Bizottság megakadályozta a kormány akcióit, és kiküldte a vörösgárdistákat és a petrográdi szovjethez hű csapatokat, hogy győzzék meg a kormány erőit, térjenek vissza a barakkjaikba, ami sikerrel járt – ráadásul jórészt viták, nem pedig fegyveres harc révén érték el.

Ez végső soron a szovjetek kezére juttatta a várost, és előrevetítette az Ideiglenes Kormány csaknem biztos bukását, Kerenszkijnek nem maradt más választása, a forradalmi fővároson kívülről kellett csapatokat toboroznia. Október 25–26-án a szovjetek végső offenzívába kezdtek, kikiáltották a szovjethatalmat, propagandisztikus rendeleteket adtak ki, hogy támogatják a földosztást és béketárgyalásokat kezdenek. Letartóztatták a Téli Palotában maradt minisztereket (amit nem „rohammal foglaltak el”, ahogy általában hiszik, mivel nem is védte senki: a szovjetbarát erők egyszerűen besétáltak), és egy új kormányt hoztak létre, a jórészt bolsevikokból álló Népbiztosok Tanácsát. Kerenszkij kísérlete, hogy csapatokat gyűjtsön, nem járt eredménnyel, mivel a tisztjei örültek, hogy megszabadultak tőle és a kormányától is.

Ám a megszülető új szovjet kormány hatásköre nem ért tovább Petrográdnál. Az egyik szemtanú szerint, nem megszerezték a hatalmat, hanem a csatornában találták és felvették. De a hatalom megtartása és az egész országra való kiterjesztése már egészen más kihívást jelentett.

A cikket Rindó Klára fordította.

The post Így jutottak hatalomra Lenin vezetésével a bolsevikok first appeared on 24.hu.