Indiana Jones már megint nácikkal küzd, mégis könnyeket csalt a szemembe

Nem nosztalgiázni ültem be ma reggel a cannes-i filmfesztivál legnagyobb vetítőtermébe kábé 2000 kollégám társaságában, inkább kicsit szkeptikus voltam: minek nekünk egy ötödik Indiana Jones-film a nyolcvanéves Harrison Forddal a főszerepben? Amit ráadásul nem is Steven Spielberg rendezett? Az ilyen folytatások általában csak arra jók, hogy utólag egy csúnya kis foltot ejtsenek az eredeti filmekről őrzött szép gyerekkori emlékeinken.

Az Indiana Jones és a sors tárcsája (amit Magyarországon június 29-én mutatnak majd be) alapvetően nem cáfolt rá a prekoncepciómra, a 142 perces film sokszor repetitív és unalmas, és sajnos még akkor sem vicces, amikor próbál az lenni. Viszont Ford egyáltalán nem kínos nagypapakorú Indyként sem: az Indiana Jones-univerzum akciójelenetei sosem próbáltak hihetők lenni, sőt, eltúlzottságuk egyfajta poénként is működött a korábbi filmekben, hát akkor akár a New York-i metróalagútban lóval menekülő Indy papa is belefér!

Problematikusabb a film első húsz percének második világháborús flashbackjében szereplő, digitálisan megfiatalított Indy, itt azonnal fellép az uncanny valley-hatás: hasonlít-hasonlít ez a fickó a fiatal Harrison Fordra, de nyilvánvalóan nem ő az. Bár a technológia, úgy tűnik, sokat fejlődött Martin Scorsese Az írje óta, ahol a megfiatalított De Niro alig hasonlított a fiatal De Niróra, még van hova fejleszteni. A bőr textúrája árulkodó, de a totális lebukás akkor jön, amikor Ford jellegzetes féloldalas mosolyát is megpróbálják reprodukálni.

Egyszerűen nem olyan.

Bár a film nagyobb része 1969-ben játszódik, az alkotók megtalálták a módját, hogy ismét a nácik legyenek Indy ellenfelei, akárcsak Az elveszett frigyládai fosztogatóiban és az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagban. Ahogy el is hangzik a filmben:

Túl sok itt a náci.

Fáradtnak hat ez az alapötlet, és ahogy most éppen az állítólag időt manipulálni képes sors tárcsája után fut mindenki, az távolról sem nevezhető izgalmasnak. A konkrét üldözési jeleneteknek (számos országon keresztül, vonatban és vonat tetején, tuktukon és lovon, majd repülőn) rettenetesen sok játékidőt szenteltek az alkotók, jót tett volna a film tempójának, ha ezeket feszesebbre veszik.

Talán a Marvel-univerzumon szocializálódott generációt próbálják megszólítani a végtelen akciószekvenciákkal – kíváncsi leszek, milyen sikerrel. A Spielberg helyére lépő James Mangold (Észvesztő, A nyughatatlan, Farkas) remek rendező, de neki nem az akció az erőssége, hanem az emberi interakciók, ebbe a filmbe is akkor költözik élet, amikor Indynek és a Phoebe Waller-Bridge megformálta keresztlányának a kapcsolata kerül előtérbe. Amikor ők ketten ellenlábasokból szövetségesekké válnak, akkor kap szárnyra a kaland, végre van kikért izgulni. A tárcsa miatt kicsit nehéz lenne.

Arra egyáltalán nem számítottam, hogy érzelmileg is megérint majd a film, de kétszer is elérzékenyültem rajta, másodszor a legvégén, és könnyek közt távoztam a vetítőteremből. Ezt persze nem magyarázhatom meg, mert jó nagy spoiler volna, de biztosan lesznek, akik ugyanígy éreznek majd azok közül, akik hozzám hasonlóan még óvodások voltak, amikor beleszerettek a végtelenül vagány Indiana Jonesba.

Nemcsak én hatódtam meg látványosan, hanem Harrison Ford is. Ő először akkor, amikor tegnap este a film vörösszőnyeges premierjén Thierry Frémaux, a fesztivál programigazgatója felhívta a színpadra, ahol egy meglepetés Arany Pálma-életműdíjat adtak át neki. Természetesen a közönség tombolt. Másodszor pedig a mai sajtótájékoztatón, ahol arra a nyitó kérdésre, hogy milyen érzés ez a fogadtatás, alig bírt válaszolni, elszorult torokkal mondta, hogy „leírhatatlan!”

A résztvevők sorban vallottak arról, mit jelent számukra az Indiana Jones-franchise: James Mangold elmesélte, hogy Az elveszett frigyláda fosztogatóit 17 évesen látta először a helyi multiplexben, a film náci főgonoszát alakító Mads Mikkelsen pedig a testvérével nézte meg videón sokszor. Hozzátette:

Sokkal előbb akartam Indiana Jones lenni, mint színész.

Mikkelsen megemlítette azt is, hogy várja a következő munkáját, a Star Trek-sorozatokat író Bryan Fuller első, Dust Bunny című rendezését. Erre ő nem tért ki, de a filmet Magyarországon forgatják majd júliustól.

Ford az Indiana Jones és a sors tárcsája iránti előzetes elvárásairól azt mondta: „Egy jó filmet akartam látni, ilyen egyszerű. És azt, hogy erre az idősebb figurára ránehezedik a világ súlya.” Majd Waller-Bridge-re nézett, és hozzátette: „Még az is fontos volt, hogy Indynek valakivel igazi, mély kapcsolata legyen, ne csak egy szokásos flörtölős mozis viszony.”

Amikor megkérdezték tőle, hogy miért éppen most érezte úgy, hogy ideje elengedni Indyt, saját magán végigpillantva nevetgélt, mielőtt válaszolt:

Nem evidens? Most le is kell pihennem egy kicsit.

Egy újságíró felvetette, hogy a filmben alkalmazott fiatalító technológiával akár folytatódhatnának is a fiatal Indiana Jones kalandjai, de mielőtt Ford megszólalhatott volna, Kathleen Kennedy producer rávágta, hogy „nem!”. Ford számára nem volt furcsa digitálisan fiatalított mását viszontlátni a vásznon: „Nem sajnálom, hogy már nem úgy nézek ki. Jó volt fiatalnak lenni, de jó most is, elégedett vagyok a korommal. Már rég halott is lehetnék, ehelyett még mindig dolgozom.”

Egy középkorú újságírónő ezen a ponton közölte Forddal, hogy szerinte még mindig szexi, és megkérdezte, hogyan tartja magát formában. Ford nyilvánvalóan utálja, ha sztárként kezelik, és ironikusan azt felelte: „Megáldott az isten ezzel a testtel. Köszönöm, hogy észrevette.”

The post Indiana Jones már megint nácikkal küzd, mégis könnyeket csalt a szemembe first appeared on 24.hu.