Kádári vezetés: „Ha ütni kell, ne simogass!”

Ígéretekkel, kedvezményekkel, fenyegetéssel és erőszakkal Kádár János 1957 folyamán megszilárdította a hatalmát. Márciusban a szovjet vezetők megbizonyosodtak róla, hogy közvetlen kézi vezérlés nélkül is azt teszi, amit elvárnak tőle, így Moszkvától mondhatni szabad kezet kapott. Május 1-jén 100 ezres éljenző tömeg töltötte meg a budapesti Hősök terét, amit az új hatalom ugyan spontán erődemonstrációnak állított be, de távolról sem az volt, miközben a másik véglet sem igaz: nem korbáccsal kihajtott sokaságról volt szó. Szeptember elején az értelmiség is hitet tett Kádárék mellett azzal, hogy elítélte az ENSZ ’56-os forradalomról összeállított jelentését.

A magyar társadalom ellenállása láthatóan megtört, több tízezres létszámban felállt a párt fegyveres testülete, a Munkásőrség, miközben az „újrahangolt néplélek” egészen szélsőséges megnyilvánulásaival találkozunk a fegyverrel előadást tartó klasszika-filológustól a Kádárt bérmaszülőnek kérő kisfiúig. Erről szólt az előző rész sorozatunkból, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján mutatjuk be Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. Továbbra is Dr. Germuska Pál történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatójával beszélgetve a folytatásban arról lesz szó,

miért áll fel a szőr a történészek hátán a Kádár-rendszer konszolidációja kifejezéstől, hogyan viselte Tamáska Mária férje munkatempóját, és miként kezdték átállítani a magyar gazdaságot az életszínvonal emelése céljából.

Konszolidáció helyett restauráció

Évekbe telt, amíg Kádár az új párt- és állami vezetéssel együtt úrrá lett a válságon, sikerült hatalmát bebetonoznia, és kellő társadalmi támogatást kovácsolnia. E folyamatot, az új társadalmi, politikai rendszerek megszilárdítását nevezzük tankönyvileg konszolidációnak, esetünkben pedig sok megszorítással és kitétellel nagyjából 1960-ig beszélhetünk a Kádár-rendszer konszolidációjáról. Ám hiába köszön vissza e fogalom a korszakkal foglalkozó beszédek, könyvek, publikációk sokaságából, a történészszakma többsége elutasítja, Germuska Pál úgy fogalmaz: „a hideg kiráz a kádári konszolidáció című toposztól”.

Sokkal inkább restauráció a helyes kifejezés, én magam is ezt támogatom, miközben elfogadható indokokat találunk arra is, ha szanálásnak nevezzük a folyamatot

– emeli ki 24.hu-nak.

Utóbbi Kalmár Melinda történésztől származik. A Kádár János-féle vezetés deklarált célja volt ugyanis, hogy ne a Rákosi-rendszert reprodukálja, hanem azt valamennyivel működőképesebbé tegye, szükség szerint bevonva ebbe a magyar társadalmat. Magyarán helyrehozza az 1956 őszén bekövetkező csődöt, gyakorlatilag szanálja a szocializmus magyar projektjét, miként egy csődbe ment vállalatot.

Germuska Pál azonban, mint említettük, inkább a restauráció kifejezés felé hajlik. 1956 novembere előtt látunk bizonyos kétségeket Kádárban a Rákosi-rendszer működése kapcsán, tisztában volt a pártvezetés hibáival, a törvénytelenségekkel, hosszabb távon szükségét érezte a változtatásoknak. Ettől függetlenül a pártegységet demonstrálva mindvégig kitartott Rákosi mellett, itt írtunk erről részletesebben. Elrablását követően, november 3-án aztán Moszkvában rá bízták a rendcsinálást és az ország vezetését, ezzel pedig választott: elvállalta a feladatot, hogy a szovjetek elvárásai szerint cselekedjen Magyarországon.

Nem sokkal később, 1957 márciusában ugyancsak Moszkvában megerősítést kapott, hogy jól végzi a dolgát, ezen felbátorodva teljes mellszélességgel beleállt a feladatba, ez után indították be az ipari méretű megtorló gépezetet a munkahelyi fegyelmiktől egészen a halálos ítéletekhez vezető bírósági eljárásokig.

Más neveken, de visszaépültek az erőszakszervezetek – gyakorlatilag változatlan személyi állománnyal –, a legváltozatosabb fórumokon történő számonkérések, letartóztatások, koncepciós perek formájában az erőszak a kirakatban (és az újságok címlapjain) tobzódott végig a „konszolidációs”, azaz restaurációs időszak alatt. A gazdaságban ugyan lemondtak a legkegyetlenebb módszerekről, mint például a beszolgáltatás, azonban egy rövid átmeneti időszak után megkezdték az erőszakos kolhozosítást, illetve a gazdaságirányításban alig történt érdemi változtatás. Azaz Kádár János a felszín kozmetikázása mellett

valójában restaurálta Rákosi rendszerét annak érdekében, hogy a kommunista rendszer teljes kiépítése befejeződhessen.

Itt érdemes szót ejteni arról a ma is megosztó kérdésről, miszerint mi lett volna, ha 1956. november 3-án Kádár nemet mond? Valószínűleg semmi, Germuska Pál úgy véli, nem esett volna bántódása, szépen felültetik egy budapesti gépre és hazaküldik, a rá szabott feladatot pedig Münnich Ferencre bízzák. Érdekes módon Kádár angol életrajzírója, Roger Gough hangsúlyozza: nem lehet Kádárt mindig azzal mentegetni, hogy nem volt más választása, ő még mindig jobb, mint más lett volna.

Kádár János többszörös szovjet megerősítéssel végezte a dolgát, ami egyben azt is jelenti, hogy azonosult Moszkva elvárásaival, végrehajtotta az SZKP akaratát: ha kell, a legkeményebb módon eljárni Magyarországon.

Pokoli tempót diktált

Mindeközben pokoli munkatempót diktált magának. Pártfőtitkárként aktívan működtette az MSZMP szűk vezető testületeit, a politikai bizottságot, a titkárságot, illetve mint kormányfő hetente ott ült a kormányüléseken, ahol érdemi, felkészültségről árulkodó észrevételeket tett a legváltozatosabb témákban.

Mindenestül a munkába vetette magát, ebben az időszakban – ’56 novemberétől a kormányfői tisztségről való lemondásáig, 1958. január végéig – gyakorlatilag nem volt magánélete. És ez később sem változott lényegesen, Huszár Tibor kétkötetes Kádár-monográfiájában idézi is a felesége, Tamáska Mária egy 1958. októberi levelét. Mindenképpen furcsa, hogy írásban fordult férjéhez magánéleti panaszaival, de úgy tűnik, gondjaik megbeszélésére sem volt idejük. A levélben az asszony felrója, mennyire elhanyagoltnak érzi magát, háttérbe van szorítva, nem működik a házasságuk, a férje semmit nem oszt meg vele, és meg sem hallgatja az ő problémáit.

„Pimasz idők: napi 12-13 óra munka ellenséges légkörben, számomra ismeretlen okból. Tehát hallgatni otthon, hallgatni munkahelyen. »Pofát fogni és szolgálni«, kb. ez volt az Élet, a gyönyörök gyönyöre. Mindezek a gyönyörök 51-től fokozódnak és variálódnak, de erről egyikünk sem tehet” – írja Mária, és e mondatok az 50-es évek elejére ugyanúgy érthetők, mint az 1956. október utáni hónapokra.

A feleség szempontjából Kádár egyfajta droidnak tűnik ebben az időszakban, aki csak megy előre, teszi a dolgát összeszorított szájjal, nem kommunikál, nem osztja meg a nehézségeket odahaza. Nincs arra utaló jel, hogy Tamáska Mária bele akart volna szólni a politikába, ő csupán férje törődését hiányolta, támasza kívánt volna lenni. A közügyekben rendkívül aktív Kádár a magánéletben magába zárkózott, feleségén kívül senkivel nem alakított ki bensőséges viszonyt. Pedig azt sem mondhatjuk, hogy otthonülő típus lett volna, hiszen viszonylag gyakran átjártak egymáshoz kártyázni és iszogatni egy szűk baráti társasággal, egészen pontosan a Sándor, a Biszku és az Aczél házaspárral.

A bővülő fogyasztás árualapja

Az országos ügyekhez visszatérve Rákosi közismerten a vas és az acél országává kívánta tenni Magyarhont, néhány ilyen nehézipari beruházás, többek közt a Dunai Vasmű (ma Dunaferr) is a Kádár-rendszer első éveiben fejeződött be. Ekkorra azonban a hruscsovi Szovjetunióból már más irányvonal érkezett, az ’50-es évek végén hazánk számára a vegyipar vált a legújabb „csodaiparággá”, ami majd megváltoztatja, jobbá teszi a jövőnket. Persze ne valamilyen kifinomult, innovációval teli lehetőségre gondoljunk: továbbra is nehéziparról van szó, kőolaj-feldolgozásról és alapanyaggyártásról.

A vas és acél valójában a koreai háború miatt gyorsan bővülő fegyvergyártáshoz kellett, majd a hidegháborús hisztéria helyét átvették Hruscsov víziói a karnyújtásnyira lévő munkásmennyországról – a kommunizmusról. Ám a további gyors iparosítás ugyanolyan energiaigényes, pénz- és nyersanyagfaló. A hirtelen a sokszorosára növelt hadiipart Magyarországon a Sztálin halála utáni „új szakasz” jegyében mindinkább civil termelésre állították át, ’58-ra a csaknem 60 ezer embert foglalkoztató mintegy 30 vállalat termelésének csupán 4 százalékát adták katonai megrendelések.

A szektor haditermelésének mélyrepülése történetünk szempontjából azért válik izgalmassá, mert Kádárék előnyre fordították a lakosság jóléte, ezen keresztül saját hatalmuk elfogadottsága érdekében. A megrendeléshiánnyal küzdő hadiipari vállalatok kapták ugyanis feladatul a hiánycikknek számító mezőgazdasági és konyhai eszközök, rádiók, motorkerékpárok gyártásba vételét. Így lett a géppuskalőszerek gyártására épült Hajdúsági Iparművek a hazai mosógép- és centrifugagyártás enigmatikus márkája, kezdetben egy szovjet típus adaptálásával. A Hajdú, mint márka ma is él, miként az eredeti, hengertestű gépek sokadik generációjának tagjai is még sok helyen működnek. De a Lehel Hűtőgépgyárról sem sokan gondolnák, hogy a jászberényi üzem Fémnyomó- és Lemezárugyár néven nagykaliberű tüzérségi lőszerhüvelyekre specializálva kezdte meg működését, és csak Gorján Ignác igazgató 1957-es ötletéből kiindulva kezdte meg a háztartási hűtőszekrények sorozatgyártását – 1958-tól a Super 100-as készülékkel.

Számos ilyen intézkedéssel a rendszer addig szűken mért fogyasztási cikkeket tett elérhetővé, amelyek jelentősen megkönnyítették a hétköznapi életet. Fogyasztói forradalomról azért semmiképp nem beszélhetünk, de Magyarországon 1956 után jelentek meg nagyobb mennyiségben az első igazi háztartási gépek, mai szóhasználattal tartós fogyasztási cikkek, amelyek tömeges elérését ’57 elejétől jelentős fizetésemelésekkel segítették.

Ha ütni kell, és ha simogatni

Mindeközben, az 1950-es évek végén még mindig érezhetően, az újságok címlapján megjelenő módon zajlott a megtorlás, a hatalom valóban két fronton „harcolt”, csak éppen nem a propagandában harsogott ellenforradalmi elhajlók és a Rákosi-klikk, hanem saját népe ellen. Mézet csepegtetett kedvezményekkel, jobb élelmiszerekkel, ruházattal, elérhetővé tett egy jobb létet, miközben nem volt olyan társadalmi csoport, amelyet ne ért volna megfélemlítés. Nem kell, hogy kivégezzenek, börtönbe zárjanak valakit, elég a megbélyegzés ahhoz, hogy többé ne boldoguljon.

Nem volt kivétel, sőt a bíróságoknál, ügyészségeknél, magánál a rendőrségnél is hatalmas arányú leszerelést és elbocsátást látunk, nagyon sokan nem vállalták a megtorlásban való részvételt. Másokat politikai okokból tettek ki, komoly tisztogatási hullám ment végig az összes erőszakszervezeten – a kádári hatalom jellemzője volt, hogy több oldalról dolgozta meg a társadalmat.

Marosán György, ekkoriban az MSZMP KB adminisztratív titkáraként a pártban Kádár helyettese, az államigazgatásban államminiszterként (ma miniszterelnök-helyettesként értelmezhető) 1958 elején arról beszélt, kemény időszak áll mögöttük. Visszaszámolva valójában nem a forradalmat tette kezdőpontként, hanem valahol a Rákosi végleges bukását követő időszakot. Az Országos Rendőr-főkapitányság értekezletén fogalmazta meg:

Akkor kell adminisztratív rendszabályokat hozni, amikor kell. De amikor ütni kell, akkor ne simogass, és amikor simogatni kell, akkor ne üss. Két és fél esztendő után nyugodtan elmondhatjuk, hogy a mi Pártunk politikája magyar és nemzetközi vonatkozásban egyaránt elfogadhatónak és eredményesnek tekinthető.

Ez már az állampárt győzelmét jelenti. 1957 tavaszáról még több esetet ismerünk, amikor szó szerint agyonvernek őrizetbe lefogott embereket, belügyminiszteri parancs is született arról, hogy óvatosabban kell bánni a letartóztatottakkal, de a keményebb eszközöktől sem kell azért visszariadni, máskülönben „nem értenek a szóból”. Nagyjából ’58 tavaszára mondhatjuk azt, hogy összeállt a gépezet, meghúzták az eresztékeket, megrostálták és gatyába ráztak mindenkit, a bírói kartól a Munkásőrségig, akikre szüksége volt a hatalomnak.

Itt lehetett volna megállni

Marosán nyugalma több volt kincstári optimizmusnál, erről hamarosan Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) elsőtitkára, a szocialista világ feje személyesen is meggyőződhetett. A pártvezér áprilisban csaknem kéthetes látogatást tett Magyarországon, nagyüzemekben mondott beszédet, bányákat, termelőszövetkezeteket keresett fel, és mindenhol lelkesen éljenző, integető, zászlókat lobogtató emberek fogadták.

A kádári vezetés reprezentálta, hogy alig másfél évvel az »ellenforradalom« után hogyan állította helyre az országot, és milyen fejlődést ért el. Természetesen a szovjet segítségnek köszönhetően

– fogalmaz a történész.

Mindeközben titokban, a nemzetközi feszültségekre hivatkozva a szovjetek a Nagy Imre-per elhalasztását kérték, ami meg is történt. Júniusban aztán zöld utat adtak, villámgyorsan megtartották az utolsó, háromnapos tárgyalást, és kivégezték őket. Germuska Pál kiemeli, ez lehetett volna a megtorlás és az egész repressziós folyamat drámai csúcs- és egyben végpontja: mondhatta volna Kádár, hogy lezártuk, innentől álljunk le, mert megvannak az eredmények, pacifikáltuk a társadalmat és újra működőképessé tettük a szocializmust. Ehelyett változatlan üzemi hőmérsékleten haladt tovább a megtorló gépezet, illetve egy új frontot is nyitottak a kolhozosítási kampány elindításával.

Mit jelentett ez, és a maga módján miért érthető lépés? De mindenekelőtt, hogyan volt megelégedve Nyikita Szergejevics Hruscsov magyarországi helytartójának munkájával? Erről lesz szó sorozatunk következő részében.

The post Kádári vezetés: „Ha ütni kell, ne simogass!” first appeared on 24.hu.