Kern András: „Félve nem lehet játszani”

Best: Nem zavarja, hogy nem művész úrnak, hanem Andrisnak szólítom?
Kern András: Miért zavarna, Zsuzsa, soha nem hívott engem művész úrnak. Így hívnak. Mondjuk, ha Lajost mondana, az zavarna, egyébként apai nagyapámat hívták Lajosnak.

Best: Ismerte a nagyapját?
K. A.: Sajnos nem, de amit tudok róla, hogy az egykor a Szent István parkban álló Victória-malom részben az övé volt. A nagyapám az első világháborúban sérüléseket szenvedett, légnyomást kapott, megsüketült. A családi legenda szerint ’44-ben állt a malom előtt, és ahogy oly sokan, ő is Heil Hitler!­ karlendítéssel köszönt. Az ismerősök, rokonok, barátok persze rögtön szóltak neki: „Kern bácsi, magának nem kell ezt mondania…” „Mi? Hogy?” – kiabált Lajos bácsi, egyáltalán nem értett semmit már a világból.

Best: Ha már háború, a 2016-os Gondolj rám című filmjében, amit rendezett, a főszerepét játssza, és amelynek a forgatókönyvét Vámos Miklóssal írták, megjelenik az édesanyja története is.
K. A.: Amikor a nyilasok elhurcolták a „más vallásúakat,” hogy belőjék őket a Dunába, az anyám, zsidó lévén, ott menetelt a sorban. Aztán egy váratlan ötlet folytán az őt kísérő keretlegényhez fordult, hogy fáj a feje, beszaladna a gyógyszertárba. Ez egy rendes fiú volt, előfordultak akkor is ilyenek, elengedte. Anyám bement a patikába, és a hátsó ajtón kiment, így úszta meg, és ettől vagyok én.

Best: A háború után született, erről az időszakról minden bizonnyal nincsenek emlékei, de mondjuk, ’56-ról már talán igen.
K. A.: Nyolcéves voltam akkor, és nagyon izgatott, hogy október 23-án mi zajlik az utcán. A szüleim féltve őriztek. Egy nyolcéves gyereket nem nagyon szoktak ilyenkor kiengedni. Viszont kimentem az erkélyre, és integettem a tankban ülő szovjet katonának. Az rám nézett, és a gépfegyveréből egy sorozatot lőtt fel az erkélyre. Hogy rám célzott, csak nem talált el, vagy csak kedveskedni akart egy kicsi gyereknek, hogy lássa, milyen egy tankból kilőni, nem tudom. De egy hajszálon múlt, hogy nem talált el. A golyónyomok évtizedekig, a 90-es évekig ott voltak a házunk falán.

Best: Volt katona?
K. A.: A gerincem beteg volt, valamilyen ortopéd problémáim voltak, ezért megúsztam a katonaságot. A katonakönyvemben ez áll: békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatra alkalmas. Így nem kellett bevonulnom.

Best: Térjünk vissza a filmekhez, nemsokára bemutatják a Ma este gyilkolunk című alkotást.
K. A.: Ez egy krimi-vígjáték, ami egy idősek otthonában, a Pirandello Színészotthonban játszódik, aminek én is a lakója vagyok. Valakit megölnek, és valaki közülünk a gyilkos. Én vállalom magamra, hogy kinyomozom, ki a tettes. A lakókat kedves kollégáim alakítják: Bálint András, Bodrogi, Jordán Tamás, Koltai Robi, Pogány Jutka, Hámori Ildikó… Isteni társaság.

Best: Amikor filmet vagy színdarabot néz, az hat az érzelmeire?
K. A.: Hát hogy a fenébe ne! Ha néző vagyok, „nézek”, mint bárki más. Gyerekkorom óta a filmek, a színház világában élek. Tizenhárom évesen már olyan „gyerekszínészfajta” voltam. Egy alkalommal a szinkronstúdióban Avar István kérdezte tőlem: „Te mit csinálsz ma este?” Mondtam, megyek haza, tanulnom kell matekórára. Erre azt válaszolta, „az hülyeség, gyere inkább színházba, és nézd meg a Hamletet.” Megnéztem a Hamletet, akit Gábor Miklós játszott (Avar volt Horatio), szédületes hatással volt rám. Akkor nem értettem, miért hat rám egy 12. században játszódó történet, amit egy Shakespeare nevű pasas 1500 valahányban írt, miért olyan érdekes ez számomra? Mára körülbelül rájöttem. Teljesen mindegy, hogy valami mikor játszódik, tragédia, krimi, vígjáték, mese vagy bibliai történet, ez mind nem érdekes, az az érdekes, hogy megszólít-e téged, mint nézőt. Rám, az érzelmeimre mindig is nagyon hatott a „jó” művészet, egyébként a Hamletet tizenháromszor láttam.

Best: Van önben félelem, hogy a színpadon elfelejti a szöveget, hogy hibázik?
K. A.: Fiatal koromban nem volt ilyen bennem, most már igen. Mi, színészek megnyugtatásul azt szoktuk egymásnak mondani, a nézők úgysem tudják kívülről a darabot. De mi tudjuk, és amikor rontunk, hibázunk, tévesztünk vagy felejtünk, amikor lemegy az az úgynevezett redőny, na ettől nagyon félünk. Pedig nem szabad félni, mert a színjátszáshoz kell egyfajta önbizalom, vagányság, félve nem lehet játszani.

Kiemelt kép: Filmpositive

The post Kern András: „Félve nem lehet játszani” first appeared on Story.