Kinek van kedve ugrálni egy elszegényedő országban, a változó világban, a klímaváltozásban?

Nagyjából a rendszerváltás óta, vagyis közel harmincöt éve pattoghatnak a gyerekek a gumiasztalokon a Városligeti-tó északi csücske mellett. A jelenlegi tulajdonos, Szántó Gyula jó tíz éve vette az üzletet, de az élete már 1991 óta összefonódik a trambulinnal.

Gyula az erdélyi Marosvásárhelyen született és nőtt fel. Ceausescu diktatúrája már utolsókat rúgta, amikor a húszas évei elején járó fiatalember 1989 októberében néhány barátjával úgy döntött, hogy átszökik a román-magyar határon.

„Kilencen voltunk, Szatmárnémetiig vonattal mentünk, onnan meg gyalog. A román határőrök kicsit megkergettek minket, de szerencsére nem lőttek, így elsőre átjutottunk. Amikor átértünk, rögtön találkoztunk magyar határőrökkel is, igazoltatni akartak minket, de semmi sem volt nálunk, se táska, se papírok, ahogy nem volt pénzünk sem. Bekísértek minket az első kaszárnyába, ott enni adtak és mindenkit kikérdeztek. Mindenféle papírokat írattak alá velünk, aztán megkérdezték, merre akarunk menni. Mondtuk, hogy Budapestre, akkor kifizették a vonatjegyünket, meg adtak fejenként ötszáz forint költőpénzt és útnak indítottak bennünket.”

A gumigyártól a gumiasztalokig

Gyulának nem voltak rokonai vagy barátai Magyarországon. Működött azonban akkoriban egy erdélyi magyarokat segítő iroda a Deák Ferenc téren. A marosvásárhelyi menekültek első útja oda vezetett.

„Rengeteg meló volt akkoriban, adtak egy listát, amiről válogatni lehetett az alapján, hogy ki mihez ért. Páran a Taurus gumigyárban kezdtünk, 40 forintos órabért kaptunk, ami nem volt rossz akkoriban, pláne, hogy a cég fizette a lakhatásunkat is. Négyen költöztünk be egy házba, Budakeszire. Afféle albérlet volt, ahol ott lakott a tulajdonos is.”

Bár a Taurus átvészelte a rendszerváltást követő bezárás-, és csődhullámot, Gyula egy év alatt megunta a gumigyárat. Felmondott, és inkább a Moszkva térre járt ki, ahol az újonnan induló vállalkozások munkavezetői szedték össze reggelente az alkalmi munkára váró friss munkanélkülieket.

„Egy nap jött egy férfi és kérdezte, ki ért a lakatosmunkához. Jelentkeztem, hogy én otthon, Marosvásárhelyen egy lakatosnak dolgoztam. Felfogadott és aznap kezdtük el összerakni ennek a trambulinnak a vázát. Pontosabban az eredeti vázat bővítettük.”

A Városligetben 1990-ben állítottak fel először trambulint, az első évben még négy gumiszőnyeggel. Egy évvel később vette át a boltot a férfi, aki felvette Gyulát. Rögtön megduplázták a kapacitást, aztán később még egyszer bővítettek, így érték el a maximális, tizenkét trambulinos méretet. Ennél többet már nem lehet erre a jelenlegi, kis helyre bepaszírozni.

„A főnök látta, hogy ügyes vagyok, és megbecsülöm a munkát, ezért megkért, hogy maradjak nála. Először éjjeliőr voltam. Minden évben április elején szoktuk felépíteni a trambulint és október elején lebontani. Azóta sokat változott az időjárás, most már kint vagyunk novemberig, az őszi szünet végéig.”

Az utolsó gumiszőnyegek között, az a kis kunyhó volt eredetileg az éjjeliőr szállása. Gyula azt mondja, nyugodtan aludhatott az ember, a fémszerkezet az első érintésre úgy berezgett, hogy egy medvét is felvert volna a téli álmából. Ma már nincs éjjeliőr a trambulinnál, Gyula szögesdrótot szerelt a kerítés tetejére, az elég, hogy távoltartsa azokat, akiknek esetleg kedvük szottyanna egy kis éjjeli ugrálásra.

Kirándulók a piacon

Gyula fél éven át éjjelente volt kint a Ligetben, fél éven át pedig nappal, a főnök más vállalkozásai számára végzett különböző munkákat. Néha egy képkeretezőben dolgozott, néha háromszögletű, forgó reklámtáblákat rakott össze, tartott karban és cserélgette rajtuk a plakátokat. Három-négy éven át ment így, aztán Gyula megnősült, a házaséletet pedig nehéz összeegyeztetni az állandó éjszakázással. A Ligetet azonban szerette, ezért megkérdezte a főnököt, mi lenne, ha átmenne nappalos műszakba a trambulinnál.

„Amúgy is folyamatosan cserélődtek az emberek. Nem olyan könnyű munka ám, mint amilyennek látszik. Akkoriban különösen nem volt az. Még hétköznapokon is sorbanállás volt.

Most képzeld el, tizenkét ugráló van és mindegyikről észben kell tartani, hogy mikor kezdtek rajtuk és hány percre fizettek be, plusz kezelni a kasszát. Hamar lemeríti agyilag az embert, és szezonban ezt minden nap csinálni kell reggel nyolc-kilenctől este nyolc-kilencig, néha akár tízig is.

A legtöbben nem bírták sokáig, pár hét, legfeljebb egy-két hónap után kerestek mást. Volt időszak, amikor ketten-hárman is dolgoztak itt egyszerre. A kilencvenes évek nagyon más világ volt.”

A kilencvenes években másképpen festett a Ligetnek ez a csücske. Ott, ahol most az orientalista stílusú pavilonok állnak, szedett-vedett fabódék sorakoztak. Gyula jól emlékszik még: igazi piaci hangulat volt, bóvli-, csecsebecse-, és szuvenírárusokkal, lángossal, hotdoggal, csalamádés hamburgerrel. A közelben álltak meg a buszok tele iskolásokkal, parkoltak vidéki családok autói, akik az állatkertbe, vagy a cirkuszba érkeztek és ennél a kis piacnál álltak meg, hogy kivárják a nyitást. Reggeliztek, a felnőttek ittak egy habos kávét, a gyerekek ugráltak kicsit.

Kész öröm volt látni azt sok boldog gyereket. Ma már nem nagyon jönnek sem az iskolás csoportok, sem a családok. Még a kétezres évek sem volt rossz, de a 2008-as válság mindent megváltoztatott. Kevesebben jönnek cirkuszba, állatkertbe is, és akik jönnek, azok is nagyon megnézik, mire költenek. Meg is értem őket.

Gyula azt meséli, régebben sokszor mentek ki a Ligetbe osztályok év végén, hogy megmaradt osztálypénzből fagyizzanak egyet, a többit meg elugrálják. Ma már ez sincs. De tornaórákat sem igazán tartanak már a parkban a környező iskolák testnevelői.

„Annak idején gyakran jöttek, a fiúk itt fociztak a pályán, a kiscsajok meg befizettek tíz perc trambulinozásra, én meg hagytam, hogy ugráljanak az óra végéig. Megszerették, jöttek délután is, meg aztán máskor is. Alig csengettek ki az iskolából, tele volt a focipálya. Kis csapatokat alakítottunk és meccseket játszottunk. Soha nem volt üresjárat, mindig volt kihívó. Nagyon rossz állapotban volt a placc, a fák gyökerei feltörték az aszfaltot, de ez senkit sem érdekel. Aztán úgy tizenöt éve gyönyörűen felújították a pályát, azóta alig játszik rajta valaki.”

Bár korábban rengeteget játszott, Gyula sem focizik már. Inkább pingpongozik, egészen komolyan, jelenleg a Kispest színeiben, a Budapest 1A bajnokságban vitézkedik, ami a legmagasabb fővárosi szint. A sportváltás azonban nem önkéntesen ment, a kényszer hozta.

„Kilenc éve kaptam egy stroke-ot, azóta nem rúgtam labdába. Gyerekkoromtól sportoltam, féltávfutó voltam, 3000 méteren. Az azért jó, mert van kondid is a táv miatt, de van sprinted is. Amikor ezzel a háttérrel elkezdtem focizni, mindenkit lefutottam. Soha életemben nem cigiztem, nem piáltam. Egy este volt egy focimeccsem, hazamentem, lezuhanyoztam, lefeküdtem, másnap reggel meg arra ébredtem, hogy sípol a fülem, és az egész ház forog velem. Hánytam, csak annyit tudtam mondani a páromnak, hogy gyorsan hívjon mentőt, mert nem tudom, mi van velem, ilyen még sohasem történt velem. Negyvennyolc éves voltam, sportoltam egész életemben. Azt mondta a doki, egy örökletes betegség váltotta ki, amiről korábban nem tudtam. Leiden-mutáció, nagyon sok embernek van, anélkül, hogy tudna róla. A jó kondi azért jól jött, mert nagyon hamar felépültem. A kórházban csodálkoztak, hogy négy nap alatt tanultam meg újra járni. Csak a futást nem bírom már, akkor meg minek égessem magam a focipályán? Inkább nem játszom. Meg vérhígítót szedek, egy kisebb sérülés is komoly bajt okozhat. A pingpongot korábban pont azért nem szerettem, mert álló játék, meg sem izzaszt, most mégis azt játszom, mert azt legalább lehet. Jól is megy, nemrég megnyertük a bajnokságot, feljutottunk NB III.-ba.”

Jól mondja a gyerek

Gyula biztos benne, hogy a magyar emberek többsége szegényebb lett, legalábbis érezhetően rosszabbul él, mint korábban, ugyanakkor úgy érzi, nemcsak az életszínvonal süllyedése áll a változások hátterében. Az emberek, a fiatalok is mások lettek az elmúlt évtizedekben.

„Biztosan sokat számít, hogy a mai gyerekek már rengeteget ülnek a számítógép előtt, meg nyomkodják a telefonjaikat. Ahogy az sem tesz jót, hogy megjelentek ezek a negyven-ötvenezerforintos kis körtrambulinok az áruházakban. Manapság már minden második-harmadik kertben van egy, aztán amikor elsétál itt egy család, a szülő azt mondja, dehogy fizetek érte, otthon is van ugráló, hiába mondja a gyerek, hogy az nem ugyanaz. Pedig igaza van a gyereknek.”

Gyula profi gumiszőnyegekkel szereli fel a trambulinjait, Olaszországból rendeli őket. A fémszerkezet még az eredeti, bár többször felújították, fémig csiszolták és újrafestették már a téli leállások alatt. A tulajdonos azt is fontosnak tartja kiemelni, hogy a rengeteg dolog közül, amire egy gyerek mellett költeni lehet, a trambulin azon kevés dolgok közé tartozik, ami kifejezetten egészséges.

„Korábban minden évben harminc-negyven bérletet adtunk ki fejlesztésre szoruló gyerekeknek. A volt főnököm ismert egy dokit, ő osztotta szét a betegei között. Jöttek ide olyan gyerekek, hogy nem tudtak páros lábbal ugrálni sem, de itt rövid idő alatt látványosan fejlődtek. Két lányom van, ők itt nőttek fel, jóformán hamarabb tudtak ugrálni, mint rendesen járni. Három-négyévesen már simán hátraszaltóztak. Minden szezonban egy hétre mentünk el nyaralni. De akár Görögországban, akár Olaszországban, akár Horvátországban jártunk, mindig be kellett fizetni őket az ugrálóba, az emberek meg csak néztek, hogy miket tudnak ezek a kicsi lányok.”

A trambulinterápiás orvossal rég megszakadt a kapcsolat, Gyulai lányai pedig felnőttek. Közben pedig nem csak magyar életszínvonal romlása és szokások megváltozása jelentenek problémákat, hanem a klímaváltozás is.

Forró nyarak

A trambulinbiznisz ugyanannyira időjárásérzékeny, mint mondjuk a mezőgazdaság. Nem jó, ha sokat esik az eső, de az sem, ha tombol a kánikula, mert kinek van kedve negyven fokban ugrándozni?

„Mikor is volt az első nyár, hogy 33 fokok voltak 28-30 helyett? Tíz-tizenöt éve? Emlékszem, akkoriban mindenki milyen komolyan vette a hőséget, jöttek hideg vizeket osztogatni mindenkinek. Az idén meg már a 38-40 fokos hőség is szinte természetes volt. Pedig ez volt az első év, hogy ennyire elhúzódó hőhullámok voltak. Két hónapig szinte végig hőségriadó volt. Korábban, néhány forróbb nap után mindig jött egy kis enyhülés, de idén nem. Ilyen időben kinek van kedve ugrálni? Örül az ember, ha ki sem mozdul a légkondis szobából.” Gyula azt mondja,

az utóbbi években nagyjából felére esett a bevétel, miközben a mindennek emelkedett az ára, így pedig meg már alig éri meg fenntartani az üzletet.

„Ha nem lennének külföldi turisták, rég nem lennénk itt, de miattuk még mindig kitermel annyit egy szezon, hogy megéljünk belőle egy évig. Télen mindig van annyi munka otthon, a ház körül, hogy ne unatkozzak. Legutóbb a fürdőszobát újítottam fel, én csináltam mindent. Kádat, mosdót, csempét, még az ajtót és az ablakot is kicseréltem. Ha mással csináltatom, rengeteg pénzbe került volna, de így nem volt olyan vészes, mert ilyen felújítás során mindig a munkadíj a legdrágább.”

A városligeti trambulin sorsa azonban nem csak azon múlik, hogy meddig marad nyereséges. Gyula évek óta nem tudja, hogy a terület gazdája, a Liget Budapest Zrt. meddig engedi dolgozni.

„Kezdetben Zuglóhoz tartoztunk, néhány évvel később a fővároshoz került az összes nagy park, a Margit-sziget, a Népliget, a Városliget, minden. Aztán jó tíz éve már Városliget Zrt.-hez tartozunk. Sokszor emelték a bérleti díjat, eddig még mindig ki tudtuk gazdálkodni, de egyre nehezebb. A másik, hogy régebben mindig három évre kötöttünk szerződést, az adott egy biztonságérzetet, de egy ideje már csak egy évre kapom meg. Soha nem tudhatom, lesz-e következő idény” – mondta, majd hozzátette, úgy tudja, lesz egy újabb átalakítás, a területből szigetet akarnak csinálni, amit nyolc méter széles csatorna vesz majd körül. Nem tudja, mikor kezdik a kivitelezést, „mert már vagy tíz éve mondogatják”, de az biztos, hogy a trambulin addig kap engedélyt, míg el nem kezdik.

Volt szó róla, hogy mehetnék a Ligetben máshová, de nem biztos, hogy szeretnék. Nekem nagyon fontos itt az átmenő forgalom. Meg itt vagyok már több, mint harminc éve, ki tudja, hogy új helyet meg tudnék-e szokni. Generációkat láttam felnőni. Vannak, akik régen gyerekként jártak ide és most elhozzák a saját gyerekeiket, unokáikat. Elbeszélgetünk és mondják, hogy lassan szobrot lehetne emelni nekem a Városligetben.

A városligeti trambulin sorsával kapcsolatban elküldtük kéréseinket a Liget Budapest Zrt.-nek. többek között arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen fejlesztés várható pontosan a kérdéses területen, az várhatóan mikor kezdődik el. Megkérdeztük, meddig maradhat a trambulin a jelenlegi helyén, hogy kaphat-e helyet máshol, a Városligetben, és ha igen, hol. Válaszokat a cikkünk megjelenéséig nem kaptunk.

The post Kinek van kedve ugrálni egy elszegényedő országban, a változó világban, a klímaváltozásban? first appeared on 24.hu.