Meggyőzhet egy fotelalpinistát egy dokusorozat arról, hogy Suhajda Szilárd minek ment oda?

Minek ment oda?

– hangzik a kommentszekciók kikophatatlan kérdése, amellyel mindenki szembe találhatta már magát bármely tetszőleges halálhírről, balesetrő szóló cikk alatt, különös tekintettel a hegymászókkal kapcsolatos hírekre. A magyar kommentkultúrát sajnos túl jól szemlélteti a mondat, amellyel a fotelalpinisták el tudják intézni egy-egy sportolói élet tragikus végét, de egyúttal rá is világít arra, hogy egy laikus számára a halálos kockázatot nagyon gyakran magában hordó hegymászás miért értelmetlen sport. A Spektrum új dokumentumsorozata nem is választhatott jobb, szemléletesebb címet ennél, a hatrészes doku, ha nem is ad adekvát választ a kérdésre, minden eddiginél átélhetőbben mutatja meg, miért vállalnak sportemberek ilyen kockázatot (erre egy korábbi cikkünkben két olyan szakértővel kerestük a választ, akik a sorozatban is feltűnnek).

A sorozat hat magyar hegymászót mutat be, hárman közülük élnek, hárman örökre a hegyen maradtak. Suhajda Szilárdnak, Erőss Zsoltnak és Várkonyi Lászlónak – sorsuk áttekintése mellett – szép emléket állít a sorozat, Nedeczky Júlia, Ács Zoltán és Klein Dávid viszont nagyon is él. Ők arról mesélnek, amiről az előbbi három már nem tud: hogy minek mentek, mennek oda.

Egy olyan ország, amelynek legmagasabb pontja 1014 méter magasan van, érthető módon nem ontja magából a hegymászókat. A köztudatba leginkább Erőss, Suhajda és Klein neve épült be – az előbbi kettő érdemei mellett sajnos elsősorban tragikus haláluk miatt, az utóbbit gyakori visszafordulásai miatt szokták emlegetni. Mindebből úgy látszik, hogy a közvélemény előtt – sajnos – elsősorban a kudarcaik nyomán jelenik meg a hegymászók neve, a sorozat pedig jól egyensúlyoz annak határán, hogy egyrészt a számtalan megsüvegelendő, sőt, emberfelettinek számító teljesítményt is megmutassa. Másrészt edukáljon és érzékenyítsen: elsősorban azokat, akik csupán a felelőtlen élvhajhászokat látja a hegymászókban.

A sorozat azzal a hegymászóval indít, akinek a történetét mindenki ismeri, és a legtöbbüknek meg is van a sarkos véleménye, elmélete, verdiktje róla. Suhajda Szilárd az egyik legsikeresebb magyar hegymászóként tavaly kísérelte meg az Everest oxigénpalack nélküli megmászását, ám a csúcstámadás közben megszakadt vele a kapcsolat. Míg volt reális esély a megmentésére, nemcsak a szakportálok követték az eseményeket, hanem a teljes magyar média, mikor pedig május 27-én bejelentették, hogy felhagynak a kereséssel, azaz immár semmi remény sincs arra, hogy Suhajda életben legyen, a kommentszekciókban szó szerint elszabadult a pokol: az áldozathibáztatás magasiskoláját hozták össze a hozzászólók. A fröcsögés egyik oldalát az adta, hogy aki ilyen jellegű veszélyes sportokba kezd, az meg is érdemli, ha ott marad, a másik vonal pedig Suhajda szülői felelősségét firtatta, azaz leginkább azt, hogy apaként az ember hogyan teheti ki magát ilyen kockázatnak. Nem árt hozzátenni, az ilyen jellegű gyűlölethullám és a felelősség felhánytorgatása egyáltalán nem újkeletű: Erőss Zsoltot is hovatovább digitális keresztre feszítették holtában, amikor 2013-ban eltűnt a Kancsendzöngén, ráadásul volt mersze mindezt úgy megtenni, hogy két kisgyereket hagyott hátra.

A sorozat amellett, hogy bemutatja a békéscsabai mászó életútját, a tragédia részleteivel is foglalkozik: egy sor barát, rokon, szakértő próbálja megfejteni azt, ami sosem fog kiderülni. Amellett, hogy mindannyian méltatják a hegymászót, azt is elismerik, az utolsó expedícióján hibázott – elhangzik például, hogy betegen ment fel a hegyre, ami nagy hiba volt. Suhajda felesége és a hegymászó utolsó expedíciójának kommunikációs vezetője, Legindi Tímea (korábbi interjúnk itt olvasható vele) szívszorítóan és részletesen beszél az utolsó beszélgetéseikről, arról, hogy Suhajda többször magabiztos igennel felelt arra a kérdésre, biztosan képes-e biztonsággal visszaérni a csúcsról a négyes táborba. De a tragédia körülményeinek boncolgatásánál is fontosabb pillanata az epizódnak, amikor Legindi arról beszél, hogyan próbál felállni és továbbmenni a tragédiát követően: sportol, hegyet mászik és közös kisfiukban, Somában talál vigaszt, akiről a nagymama elmondja: ő viseli a legjobban a tragédiát. A sorozat Suhajdát is idézi, aki egy korábbi nyilatkozatában elmondta:

Ha valami hősies a hegymászásban, az az otthonmaradók helytállása.

Legindi pedig helytáll, igaz, rettentően nehezített terepen: arról is mesél, milyen érzés feleségként, gyermekük anyjaként szembesülni az olyan odavetett kommentekkel, amelyek „mirelitnek” nevezik a férjét.

Ezzel együtt nemcsak a kommentkultúra érzéketlensége, hanem a szakmabeliek közeg és a média rosszindulata is felmerül, a megszólalók beszélnek ugyanis arról, milyen volt, amikor Suhajda 2019-es, magyarként elsőként és mindmáig egyedüliként teljesített expedíciója, a K2 oxigén nélküli megmászása kapcsán azzal vádolták, hogy hazudik, valójában nem mászta meg a hegyet, mert nem lihegett eléggé a csúcson. Klein borzasztónak és méltatlannak nevezte a meghurcolást, amint Suhajdának át kellett mennie, Nedeczky pedig a média működési mechanizmusainak kritikáját fogalmazta meg: szerinte kell valami rosszat is mondani, hiszen az pörgeti az olvasottságot.

A sorozat azonban szándékosan kerüli, hogy a szenzációfaktort domborítsa csak ki. Bár nyilvánvalóan Suhajda történetét övezi a legnagyobb figyelem, bemutat a hegymászókörökben emblematikusnak számító, a közvélemény előtt azonban kevéssé ismert teljesítményeket is. Nedeczky (interjúnk itt olvasható vele) például a férfiak által dominált sportban nőként ért el fantasztikus teljesítményeket – többek közt azt, hogy ő volt az első magyar nő nyolcezer méter felett. De ő sem csupán a teljesítményeiről, a közelmúltban véghezvitt mászásairól beszél, hanem többek közt a veszteségfeldolgozásról, a szerelméről, aki nem jött vissza a Broad Peakről, egy másikról, aki a Kancsendzöngáról (Nedeczky és Erőss egy ideig egy párt alkottak – a szerk.), gyerekkori traumáiról és arról, miként fordult afelé, hogy ő maga is másokon segítsen, és pszichológusként dolgozzon.

A harmadik részben bemutatják Ács Zoltánt is, aki amellett, hogy három nyolcezrest mászott meg, első magyarként érte el az Északi- és a Déli-sarkot is. Az kalandorokat is megszégyenítő életútja bemutatásán túl azonban nála talán épp az a fontos szempont, hogy ő egy másik vonalat képvisel: azt, aki gyerekei születését követően nemet mondott a halálzónára. A témában megkerülhetetlennek számító szülői felelősség kérdése alaposan és több szempontból körüljárt téma, a válaszokból az világlik ki, hogy elsősorban

nem azért hagyják abba a nagyon komoly felkészülést igénylő, és legalább ekkora kockázattal járó magashegyi expedíciózást a hegymászók, mert már nem érdeklik őket a hegyek, hanem leginkább azért, mert hiányoznak a gyerekek, és emiatt nem tudnak százszázalékosan koncentrálni a nehéz helyzetekben, amely egy magashegyi expedícióban élet és halál kérdése.

A Spektrum sorozata senkit nem akar meggyőzni arról, hogy igenis jó dolog felmászni olyan magasba, ahol az embernek haldoklik a teste. Arról sem, hogy nem őrültek a hegymászók és igenis alapíthatnak családot. Ahogyan a sorozatban el is hangzik, az alapvető probléma az: az embereket nem érdekli eléggé a téma ahhoz, hogy meglássák a mélységét, annyira viszont igen, hogy véleményt alkossanak róla, így öntik el a kommentszekciókat a minekmentodák. A dokusorozat nagyon jól megtalálja az egyensúlyt aközött, hogy szentté avatás nélkül mutassa be a sportteljesítményeket, egyúttal viszont a lelki mozgatórugókat is megpróbálja feltárni, miközben bemutassa azt a média és a kommentkultúra által generált rosszindulatú ellenszelet, amelyben a hegyről leérkezve kell lavíroznia a hegymászóknak, amennyiben pedig nem térnek haza, a hozzátartozóknak. Ez utóbbi pedig cseppet sem tűnik könnyebbnek, mint egy orkán erejű szél egy hegygerincen.

Minek ment oda, Spektrum, 2024.

The post Meggyőzhet egy fotelalpinistát egy dokusorozat arról, hogy Suhajda Szilárd minek ment oda? first appeared on 24.hu.