Mindenki zokogott a holokauszt-túlélő nagymama emlékpoklán, csak ő maga nem

– Nagymama, én jól tartom magam szerinted?
– Nagyon.
– Nincs még ilyen elhízott harmincas fejem?
– Nincs elhízott harmincas fejed, de van egy elhízott harmincas pocakod.

Göndör László Nagymamával álmodtam című darabja már jó ideje telt ház előtt fut a Trafóban, ha pedig valakinek egy végtelenül kreatív szellemeskedéssel kellene ajánlanom az előadást, csak annyit kérdeznék: és azt a viccet ismered, amikor a 35 éves, kapuzárási pániktól kissé stresszelő rendező srác odaköltözik a 97 éves holokauszt-túlélő nagymamájához?

A Nagymamával álmodtam igazándiból egy színházi stand up, ha jobban tetszik: egy monodráma.

Arról az egy hónapról szól, amikor László – a koronavírus-járvány alatt, a karantén kellős közepén – összeköltözött Katona Évával, a nagymamájával.

Ez alatt a 32 nap alatt persze rengeteg minden történt, de ami a legfontosabb: véget nem érő, mély beszélgetéseket folytattak, amelyek az egymásról alkotott idealizált képet napról napra lebontva egyre közelebb vitték egymáshoz nagymamát és unokát. Így aztán egyre jobban megismerték egymást, ahogy önmagukat is.

László fejében már régóta ott motoszkált a gondolat, hogy hanganyagok rögzítésével valamilyen módon emléket állítson nagymamájának, ám sokáig ellenállásba ütközött, egyrészt a kivitelezés nehézsége, másrészt az „alany” ellenállása miatt – aki végül csak beadta a derekát. A darab nem egy portré lett az életéről – fizikailag nincs is jelen, arcát is csak egyszer láthatjuk egy felvételen –, hanem egy történet egy különleges emberi kapcsolatról.

Az unoka 2020. december 15-én költözött be, és január 17-ig, nagymamája születésnapjáig maradt. Az együtt töltött egy hónap szigorú menetrend szerint zajlott, a 97 éves Katona Éva minden napját – az ébredéstől az étkezéseken át a lefekvésig – megszabják az évtizedes szokások, és ezekhez természetesen Lászlónak is alkalmazkodnia kellett.

A 32 együtt töltött nap alatt a nagyobb beszélgetéseket általában délutánra időzítették. Persze azért nem uralt el mindent a totális megtervezettség, előfordult, hogy László például ebéd közben is bekapcsolta a hangrögzítőt – hamar kiderült, hogy ezek a beszélgetések lesznek a legjobbak. Többek között ilyen beszélgetésekből tudhatjuk, mit gondol Katona Éva Marxról, Hitler festményeiről vagy éppen Lamperth Mónikáról, a kritikák színskálája meglehetősen széles, és jól mutatja, milyen fontos szerepet játszik a traumafeldolgozásban a humor.

Az előadás ismertetésekor mindig kiemelt hangsúlyt kap, hogy a nagymama holokauszt-túlélő, így a néző vélhetően arra számít, hogy a monodrámában is kiemelt fókuszt kapnak a vészkorszakhoz kapcsolódó történetek.

A nagymama összesen öt hetet töltött Auschwitzban, onnan szállították át a torni erdei lágerbe, a halálmenetig ott élt és dolgozott.

A Nagymamával álmodtam azonban úgy szól ezekről a szenvedésekről, hogy a konkrét történetek javarészt a felszín alatt maradnak, sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak az emberi kapcsolatokra gyakorolt hatásai. Hasonló történik a színpadon, mint a holokauszt-túlélő családok mindennapjaiban általában: a trauma mindig jelen lesz, beette magát az asztalterítő és a kanapé szöveteibe, benne van az összes, azóta született generáció tagjainak elharapott félmondataiban.

Az előadás után megtudhatjuk azt is, hogy a Nagymamával álmodtam nem egy előzmények nélküli darab. A rendező, Göndör László és Laboda Kornél társrendező lassan egy évtizedes közös munkájuk során négy-öt évvel ezelőtt már terveztek egy ehhez hasonló előadást, amely koncepciójában hasonlított a mostanira, de nem volt ilyen jól megírva, mondják. Ezért is nem jutott el soha a megvalósításig.

Göndör László és Laboda Kornél.De nézzük most a nagymama-unoka köteléket.

Alapvetően egy megkövesedett viszony jellemezte a kapcsolatunkat, amiben ő egy idealizált, heroizált nagymama volt

– meséli László. Katona Éva sok mindent ötvöz az alakjában: túlélő, a család feje, egy kemény nő, aki intellektuálisan és érzelmileg is viszi a hátán a családot. Megkérdőjelezhetetlen figura, akit az unokája egy hibákat és negatívumokat teljes mértékben nélkülöző személynek látott.

Azért is akart odaköltözni hozzá, hogy ennek a merev viszonynak véget vessen. Hogy a hős és bálványozója helyett inkább barátsággá alakuljon a kapcsolatuk. Tudta, hogy erre addig van lehetőség, amíg a nagymamája életben van, sőt, mindketten megérezték ennek az „utolsó esélynek” a súlyát. Hogy ezt most ki kellene használni, megpróbálni őszintének lenni, nem képeket vetíteni.

„Én is vetítettem egy képet felé, a jó unoka képét, amit fel akartam számolni. Meg akartam mutatni, ami én vagyok a lakáson kívül, és mindketten megnyíltunk a hibáinkkal kapcsolatban. Még sosem hallottam ennyire önkritikusan beszélni a nagymamát sem saját magáról, sem a múltbeli döntéseiről” – mondja László. Az együtt töltött 32 nap alatt kiderült az unoka számára, hogy Katona Éva egyáltalán nem olyan erős, önbizalommal teli ember, mint ahogy az a családtagok fejében élt.

Kettőjük kapcsolata mindig is elég bonyolult volt. Egyfelől nem volt más ember a családban, akit a nagymama ennyire beavatott volna az érzelmi, lelki ügyeibe, mint az unokáját, közben viszont nagyon nehéz vele igazán intim viszonyba kerülni.

Utóbbi egyébként nem ritka jelenség, túlélőknél gyakran megfigyelhető, László ezt ma már pontosan tudja, ám ettől még folyamatosan hiányérzete volt, hogy hiába hallgatja a nagymama történeteit kisgyerekkora óta, nem tudott igazán közel férkőzni hozzá. Egészen az „összeköltözésig”. Azért még így is maradtak titkaik egymás előtt, de a mostani már egy teljesen más őszinteségi szint, mint a korábbi volt.

A legnehezebb kérdés az volt, ateistaként mit kezd a halálfélelemmel, hogyan lehet legyőzni, milyen érzés úgy elaludni, hogy lehet, hogy kész, vége, ennyi volt. Ez egy komoly feszültségekkel teli beszélgetés volt, bár eleinte úgy tűnt, annyira nem viselte meg, később aztán kiderült, hogy nagyon is felkavarta a halállal való foglalkozás.

A másik nehéz téma az volt, hogy a nagymama és a kor- meg sorstársai „miért nem vették észre, hogy a kommunizmus nem egészen az a rendszer, amit építeni szerettek volna, nem feltétlenül képviseli azokat az elveket, amelyek nekik fontosak voltak”. Katona Éva ebben rendkívül kritikus magával szemben, ma már tudja, hogy azért nem vettek észre bizonyos jeleket, mert nem akarták észrevenni azokat annak okán, nehogy még egyszer megtörténhessen Auschwitz.

A rengeteg beszélgetés – összesen 40 órányi hanganyagot rögzítettek – és közös emlék közül nehéz lenne kedvencet választani, de László kiemeli például a beköltözést. „Ahogy megérkeztem a cuccaimmal, egy hárfával, mintha a Való Világba jöttem volna, olyan hangulat volt. Aztán olyan is előfordult, hogy felhívtam a nagymama pedikűrösét, hogy bejelentkezhetnék-e én is, ha már házhoz jön, mire közölte, hogy nem. Pedig elég vicces volt a gondolat, hogy egy pedikűrösünk van.”

Misztikus hangulatban is volt részük az együtt töltött 32 nap alatt: „volt egy nagyon sötét, furcsa éjszaka, rengeteg varjú érkezett, akkor esett le az első hó.” De a legizgalmasabb közös este mégis csak a szilveszter volt: beöltöztek, parókákat vettek fel, maszkokat húztak, László játékokat talált ki, hogy valami mást csináljanak, mint a megszokott.

Nagyon érdekes volt látni, hogy a nagymama átváltott hirtelen abból megszokott kemény nőből, és egy teljesen más arcát mutatta, amihez igazából csak annyi kellett, hogy felvegyen egy parókát. Lehetetlennek tűnt, hogy így tudjunk játszani felnőttként, de csak ennyin múlik, úgy tűnik. Érdemes megpróbálni dolgokat, mielőtt elkönyveljük, hogy »úgyse jön össze«.

A 32. napon ünnepelték a nagymama születésnapját, és ekkor értékelték is az együtt töltött időt, a kapcsolatuk fejlődését. László akkoriban épp eléggé önbizalomhiányos időszakát élte, úgyhogy elég jól jött neki, hogy azt kapta visszaigazolásképpen: a nagymamája „sokra tartja, mint embert, és egyszerűen csak rendben van”.

Az együttélés után Katona Éva unokája már elmondhatja magáról, hogy van olyan konkrét dolog, amit csak ő tud nagymamájáról. A titok persze az előadásba sem került bele, mi több, felvétel sincs róla. Ez csak a kettőjüké.

A darab készítése során természetesen Laboda Kornél is végighallgatta a 40 órás hanganyagot. Rá a nagymama régi történetei voltak a legnagyobb hatással, mivel „nagyon drámai és felkavaró módon mesélt, szépirodalmi szövegként is ki lehetne adni, annyira érzékletesen, mégis sallangmentesen fogalmaz.”

A beszélgetések közül László számára a legmeghatározóbb a december 22-i ebéd volt, „ott valahogy úgy álltak a csillagok, hogy egy dramaturgiai kanyarokkal tűzdelt, elképesztően értékes beszélgetés született, önmagában egy előadás lehetne.” László úgy foglalja össze, hogy ez nagymamája tanmeséje egy hétköznapi ebédből kiindulva arról, mi tartotta benne a lelket, amikor már lelketlenség volt.

Kornél ezt a beszélgetést hallotta először, és úgy emlékszik vissza rá, mint egy „jelenből kiinduló párbeszéd, amelyben egyszer csak spontán módon megnyílik a múlt, és visszamegyünk egy »emlékpokolig« nagymama életébe.”

Katona Éva egyszer látta az előadást, mégpedig a fázisbemutatón volt jelen, unokája szerint „úrinős határozottsággal viselte” mindazt, ami rendkívül zavarba ejtő lehetett neki, közben csak láttamozta a jeleneteket, néha befejezte a saját mondatait.

Ha azt mondta volna, hogy ez egy csodálatos előadás, akkor végsősoron magát is dicsérte volna, amitől ő egyébként is feszeng. Később értettem meg, hogy igazában nem keménykedni akart a viselkedésével, hanem csak iszonyúan zavarba jött

– szögezi le László. A teljes stáb ott volt, mindenki zokogott körülötte, csak ő nem.

A nagymama arca, ahogy korábban is írtuk, mindössze egyszer látható a darabban, ezzel kapcsolatban Kornél azt mondja, nem volt könnyű meghozni az erről szóló döntést, de végül arra jutottak, hogy így épüljön fel az előadás: a lehető legtávolabbról indulva, hiszen először csak hallunk róla, aztán feljegyzésekből informálódunk, ezt követően halljuk meg a hangját is egyáltalán.

Adódik a kérdés, mi lesz az előadással akkor, amikor Katona Éva már nem él. Unokája most úgy érzi, ha arra kell gondolnia, hogy ehhez az életeseményhez közel kellene játszani, az nagyon megviselné, hosszú távon viszont szép gesztusnak tartaná, mivel így „az előadáson keresztül továbbra is együtt lehetnének”. „Van az a jelenet, amikor egy hangfelvételen együtt énekeljük a Yiddishe Mamét. Nem tudom, hogy fogunk majd együtt énekelni, ha már nem él.”

Megkérdezhetnénk Lászlót is, hogy az együtt töltött hetek után, új alapokra helyezve a kapcsolatukat mit szeret leginkább a nagymamájában, de László szerint sokkal érdekesebb, Kornél mit gondol erről a kérdésről. „Az intellektusát, műveltségét, az ellentmondásos érzelmességét, hiszen nagyon érzékeny emberről van szó, aki ezt egy páncél mögé rejti, ami elég vonzó tud lenni, ha valaki érzi, hogy meg kell szerezni a páncél mögött rejlő érzékenységet.” Heves bólogatások közepette még a „provokatív, ironikus, csípős humort” illeszti a sor végére Kornél.

„A misszió sikeres volt” – feleli László arra a kérdésre, milyen a viszonyuk, mióta kiköltözött. Kicsit kevesebbet keresik egymást mostanában, ismeri el, biztosan ő is kereshetné többet, a nagymamája is örülne, ha sűrűbben találkoznának. De ha találkoznak, akkor teljesen más szintről indulnak a beszélgetések.

A változást pedig más emberi kapcsolatain is érzékeli, sokkal partneribbé váltak a viszonyai, miközben korábban hajlamos volt arra, hogy embereket idealizáljon, Kornél is kicsit ilyen személy volt az életében, vallja be.

Most már tudom, hogy nem szolgálja a kapcsolatot, ha az egyik fél egy piedesztálra emelt alak.

Az előadás utóhatásai közé tartozik, hogy talán még soha egyetlen színházi folyosón kifelé tartva sem akarhatta ennyi ember azonnal felhívni a saját nagymamáját. Ha pedig ezt már nem teheti meg, kénytelen a hátán vinni haza a tengernyi kérdést, amiket elmulasztott feltenni.

„Egy barátom eljött megnézni az előadást az anyukájával. Nagyon nehéz a kapcsolatuk, szeretik egymást, de elsodródtak egymástól az évek során, és nehezen találnak újra utat egymáshoz. Együtt megnézték a darabot, és azt mondta, sok év után elindult egy beszélgetés köztük magukról. Ha pedig egy családban elindul egy ilyen, az nem maradhat következmények nélkül”, mondja László.

Nagymamák emlékét számtalan dolog őrizheti a világon, akár vaskos fényképalbumok, giccsbe hajló videós összeállítások, vagy éppen pincékben porosodó, régmúltbeli évtizedekről mesélő tárgyak. Ez a darab is emléket állít, csak az előbbieknél magasztosabb módon. Úgy, hogy talán minden nagymama, aki megnézi, kicsit titkon szeretne Katona Éva lenni. Az unokák pedig pontosan értik, hogy a Nagymamával álmodtam tökéletes cím. Mert ébren lehet a legszebb álmokat álmodni.

The post Mindenki zokogott a holokauszt-túlélő nagymama emlékpoklán, csak ő maga nem first appeared on 24.hu.