Molnár-Tank Vivien: A nyaklánc

A lakásban nincs olyan hely, ahol nem lennének játékok vagy plüssfigurák. Felszedem őket az előszobában, de varázslatos módon, ha egyet a helyére is teszek, mire kettőt pislogok, már három állatka újra lent van a padlón. A konyhában már egy ideje elkezdtem készíteni a vacsorát, de egy fülsüketítő „anya”-kiáltásra mindig félbe kell hagynom a zöldségek pucolását. Most a szárítóról leszedett ruhákkal egyensúlyozok a káosz közepette, hogy a szekrénybe tegyem őket. Leteszem a ruhatornyot az ágyra, kinyitom a szekrényt, hogy egyesével berakosgassam a pulóvereket és a pólókat a helyükre. Délután négy óra van, és már úgy csorog rólam a víz, mintha egy maratont futottam volna. Kezdek elfáradni, de azzal nyugtatom magam, hogy ennek a napnak is egyszer vége lesz. Folytatom a levendulaillatú ruhák pakolását, de a nappaliban gyanús csend támad. Nem foglalkozom vele különösebben, csak kinézek az ajtó mögül, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. Megnyugszom, amikor látom, hogy éppen zenét választanak a következő táncukhoz. Visszatérek a házimunkához, de ekkor felcsendül egy olyan zene, amit több mint tíz éve nem hallottam, de még most is képes könnyeket csalni a szemembe. A lassú zeneszám hatására már nem Disney-figurás kisruhák néznek vissza rám, hanem precízen behajtogatott lepedők és ágyneműhuzatok, amiken egy-egy szappan díszeleg jó illatot kölcsönözve az anyagoknak. A tenyerem megakad egy apró kulcson, amivel zárni lehet a szekrényt, habár sohasem értettem, miért kell kulcsra zárni egy ágyneműkkel teli bútort. Itt vagyok újra azon a helyen, ahová gyerekként mindig elmenekülhettem egy kicsit a szülői szigor ellen. Ebben a házban senki nem szólt azért, ha májkrémes kenyeret ettem sportszelettel, vagy ha késő este leptem meg a ház lakóit. Újra az a kislány vagyok, aki alig várja, hogy falatozhasson a habkarikából, ami az asztalon álló karácsonyfát dísziti. Csak egy gyerek vagyok ismét, aki a testvérével itt töltötte a szenteste előtti éjszakát, mivel anyu és apu olyankor a Jézuskának segédkeztek. Újra finnyás, kamasz lány vagyok, aki jóízűen elfogyasztotta az ünnepi ebédet, de a takarításban nem vett részt, mert undorító az a rongy. Ismét ott állok a tükör előtt megdöbbent arccal, amikor unokanővérem elmondja, milyen a csókolózás. Ebben a házban mindenki lerakhatta egy kis időre a felnőtt lét terheit egy közös ebéd vagy esetleg egy kis beszélgetés által. Ez a hely volt a családi összejövetelek központja, a mama főztje pedig az összetartó erő. A kakasok hangját hallgatom egy olyan dombtetőn ülve, ami gyerekként akkorának tűnt, mint egy hegy. Érzem a könyv illatát, amit egy meleg nyári napon nyitottam ki a kertben azzal a szándékkal, hogy ez lesz az első könyv, amit elolvasok. Amikor a Lassie megy a tévében, mindig eszembe jut, ahogy ott ülök a kis kerti széken. A regényt azóta sem olvastam el. Aztán egyik napról a másikra minden megváltozott. Az asztal, ami oly sok családi ebéd színtere volt, most kong az ürességtől. A zöld pléd, amin mindig vasalt, most érintetlenül hever a szekrényben. Én pedig újra látom magam, ahogy a kórház előtti padon ülök és mesélek neki a kamaszkori problémáimról, pedig neki nagyobb baja volt. Újra ott állok a kórterem ablakánál és arról panaszkodom, hogy mennyire utálom a kórházakat. Megint szembe találom magam a karácsonyfával, de most nem ugyanolyan. Hiányzik az ünneplésből, de sajnos nem engedték haza a kórházból.