Nyugati tér, végállomás
Sok milliárdos fejlesztés helyett már a közeljövőben átadandó három zebrának is örülni kell. A Nyugati tér múltját taglaló kiállításból bántóan hiányzik a jelen és a jövő.
Érdemes nézni az embereket a Nyugati tér aluljárórendszerében. A legtöbben leszegett fejjel sietnek a metróhoz vagy valamelyik kijárathoz, senki nem akar szemkontaktust az aluljáróban nőket áruló stricikkel, zsebesekkel, az olcsó kocsma mellett összeverődő alakokkal, vagy azokkal, akik az automatáknál fél méterre állnak a jegyet vásárlóktól.
Nem bámészkodásra való vidék
Budapest talán legnagyobb aluljárója egészen elhibázott koncepcióra épült: az emberek – ha nem metrózni akarnak, akkor is – intézzék a föld alatt a dolgaikat, hogy odafönt valami igazán fontosnak jusson hely: a végeérhetetlen autóforgalomnak.
Éppen ezért a felszín se sokkal jobb. Van ott egy közúti felüljáró, ami autópályát csinál a jobb sorsra érdemes belvárosi utakból, a téren és a környező utcákon – akárcsak az aluljáróban – senkinek sincs kedve csak úgy sétálni, bámészkodni, nem arra való vidék ez, itt csak az embereket kerülgetve továbbrohanni érdemes, ha már mindenáron a Nyugati téren keresztül kell eljutni A pontból B-be.
Mindenféle mókás kísérletek voltak arra a kétezres években, hogy változzon valami, de az aluljáró és a tér jellegéből fakadóan ezek hamvukba holtak. Hajléktalanokat segítő szervezetek például örökbe fogadták az aluljárót, de ettől se változott semmi az égvilágon, vagy ott volt az az igazán megmosolyogtató eset, amikor Gergényi Péter Budapest főkapitányaként állandó rendőri jelenlétet ígért az aluljáróban. Úgy emlékszem, két hétig volt is ott rendőr szinte mindig, aztán elfelejtődött ez is, mint annyi minden más.
Jelenről és jövőről egy szó sincs
Október végéig látogatható a Kiscelli Múzeumban a Nyugati tér történetéről szóló időszaki kiállítás, ami emlékeztet rendszerváltás előtti gyerekkorom történelemtanítására: a történelem 1945-ben Magyarország felszabadulásával véget ért. A Rákosi-féle személyi kultusszal, az 1956-os ún. sajnálatos eseményekkel vagy a Kádár-korszak konszolidációjával nem akarták terhelni a diákokat.
A kiállítás 1980 körülig veszi át a tér történelmét, akkor nyerte el a mai formáját. Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha azt sugallnák: több mint negyven évvel ezelőtt létrejött a létező világok legjobbika, korszerű felüljáróval, hatalmas aluljárórendszerrel, tágas buszvégállomással, üvegpalotába költöztetett modern áruházzal, a dolgozó nép azóta is élvezi eme vívmányokat.
Kár érte, mert amúgy kifejezetten izgalmasak a tér különböző korszakait bemutató térképek, informatív a többi tabló is, de hát a kiállítást lezáró dátum óta eltelt több mint negyven év, jobb- és baloldali kormányok, városvezetések akarták rajta hagyni a kezük nyomát, sehogyan sem sikerült. Illetve az is egyfajta kézlenyomat, amilyen hányingert keltő ma lemenni az aluljáróba. Remélem, a kiállítás szervezőinek nem azért jutott eszükbe az 1980-as évek elején elvarrni a szálakat, amiért a történelemtanítás Kádár-kori felelőseinek: jobb nem bolygatni a közelmúltat, még valakinek nem tetszene.
Dögkutaktól az aluljáróig
A tér történetét áttekintő kiállítás tanulsága nekem az, hogy a városban egyébként egyedül is közlekedő tizenéves gyerekünket a hozzánk közelebb eső évszázadok egyikében sem szívesen engedtük volna a mai Nyugati tér környékén kóricálni. Még a 18. században sem, amikor a városi tanács által fizetett hóhér szolgálati háza állt itt, takaros kis vesztőhellyel a szomszédságban, nagyjából a mai Oktogonnál. A hóhér a kivégzések mellett begyűjtötte a beteg állatokat, elpusztította azokat, és gondoskodott hasznos részeik feldolgozásáról. A dögkutak a háza szomszédságában voltak.
A 19. század első felében négy égtáj felé vezettek innen utak, ezzel párhuzamosan raktárak, gyárak, sörfőzdék épültek. Éppen Pest leggazdagabb kereskedőjének, Ullmann Móricnak köszönhetjük, hogy az ország első vasútvonala ide futott be, és itt épült meg később a Nyugati pályaudvar.
Különös belegondolni, de a környék a 19. század végén is inkább ipari, mint lakókörzet volt gőzmalmokkal, nehézipari kisüzemekkel. Kapu volt a tér a bel- és a külváros, Budapest és a vidéki Magyarország között, miközben felépült a Margit híd és létrejött a Nagykörút.
A 20. század elejére az üzemeket jórészt elbontották, olyasféle átalakuláson ment át a tér, mint az elmúlt években, évtizedekben a Váci út és a környéke, a gyárak, a korszerűtlen lakóházak helyén lakóparkok és irodaházak nőnek ki a földből, utcák szűnnek meg és nyílnak újak. A mai Angyalföld egyes részeire rá sem lehet ismerni. Vannak az embernek kétségei, hogy ezek olyan időtállók-e, mint az 1914-től Berlinre keresztelt tér rendezése. Ekkor állt már a pályaudvar, és a tér közepét hatszögletű trafik uralta.
A második világháború után kezdetben annyi volt a változás, hogy a trafik homlokzatán a Modiano dohányreklám helyett Marx, Engels és Lenin portréja díszelgett, a teret is Marxról nevezték el. Trolibusz- és villamosvonalak futottak be ide, ezeket szépen elrendezgették az ötvenes évek közepén, lett egy hatalmas körforgalom is, más nem történt. Állandók voltak a dugók, a rendőri forgalomirányítás sem segített. A hármas metró megépítése jó apropó volt a korszerűsítésre, a múlt század hetvenes években megálmodott, bizonyos szempontból megépítése idején is korszerűtlen teret használjuk azóta is nap mint nap.
Milliárdokat a semmire
Mi lenne hát a megoldás? Ha nagyon leegyszerűsítjük, akkor az egész felszíni autó- és villamosforgalmat le kellene vinni a föld alá, odafönt pedig lehetne egy szép, nagy zöld térség – ami persze soha nem lesz olyan, mint egy agykutató központ kertje, hiszen mégiscsak a város közepén járunk, egy hatalmas pályaudvar mellett.
Ennél azért cizelláltabb tervek születtek a 21. században. Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején kormányzati negyedet álmodtak a Nyugati pályaudvar környékére, eltűnt volna a volt Szovjetuniót idéző aluljáró és a felüljáró is, a vonatforgalom a föld alá került volna, az Eiffel-csarnok egy, a Nagykörutat a Dózsa György úttal összekötő park bejárata lett volna kiállítótermekkel, kávézókkal, elegáns üzletekkel. A tervből semmi nem lett, de ez a semmi az adófizetők 12 milliárd forintjába került.
Aztán a 2020-as évek elején minden megismétlődött. Fürjes Balázs, Budapest és a fővárosi agglomeráció fejlesztéséért felelős államtitkár hasonló szellemű terveket villantott a 2022-es országgyűlési választás előtt, vonatok nélküli Eiffel-csarnokról, a felüljáró elbontásáról, a parkoló és a buszpályaudvar parkosításáról, a Városligetig tartó zöldfolyosóról szóltak a tervek, de Lázár János idén januárban másképp gondolta, az építési és közlekedési miniszter lefújta a fejlesztést, Fürjes új feladatok után nézett.
Egy ideig úgy nézett ki, a főváros saját pénzből elbontja a felüljárót, de a közeljövőben ez aligha történik meg, a tavasszal meghirdetett túlélőprogramba ez nemigen fér bele. Ami belefér, az három zebra lesz, a napokban adják át, ha minden igaz. Megmosolyogtató ez a korábbi nagy ívű elképzelésekhez képest, de ne becsüljük le teljesen: legalább nem kell mindenáron lemenni a hányingerkeltő aluljáróba.
(Nyugati tér. Kapu a városra. Időszaki kiállítás. 2023. május 23.–október 29. Kiscelli Múzeum, Budapest, Kiscelli utca 108.)
