Országimázs: A Recirquel Társulat a világ legnagyobb előadóművészeti fesztiválján ríkatja meg a közönséget

Nem lehet senki próféta a saját hazájában – tartja a mondás, de a Recirquel Társulatra ez csak félig igaz. Mert az a helyzet, hogy a Recirquel igenis próféta, csak viszonylag kicsi a követőbázis. Az újcirkusz társulat ambivalens szereplője a magyar kulturális szcénának. Egyfelől a legtöbb előadásuknak helyet adó Müpánál az anekdoták szerint a Recirquel az egyik jolly joker: mindegy, melyik darabjukból, mindegy, hány előadást írnak ki, nem kell izgulniuk a jegyeladásokon. A társulatot ismerők a garantált minőség megnyugtató tudatában, rohamtempóban veszik meg az összes jegyet bármire, amit színpadra állítanak, életkortól függetlenül, kisgyerektől nagymamáig. Ugyanakkor még az elkötelezett, rendszeres kultúrafogyasztók közül is sokaknak tökéletesen ismeretlen a társulat neve, munkássága, még a műfaj is, amit képviselnek.

Még csak nem is arról van szó, hogy csak a külföldre koncentrálnának: itthon is viszonylag gyakran lépnek fel, több előadással, több helyszínen. Csak éppen Magyarország egy icipici ország, icipici kulturális piaccal, pláne, ha magaskultúráról beszélünk. Ennek nyomán itthon valószínűleg soha nem is lesznek tömegesen ismertek – miközben sorra kapják a nemzetközi elismeréseket, a globális előadóművészeti piac megkerülhetetlen szereplői, volt olyan előadásuk, amelyet több mint százezren láttak Európa-szerte. Ezekben a napokban épp Skóciában szereznek új rajongókat, IMA című előadásukat ugyanis több mint száz alkalommal mutatják be az Edinburgh Festival Fringe-en. Kint jártunk a fesztiválon, benéztünk a színfalak mögé, megnéztük párszor az előadást, beszéltünk alkotókkal és a produkciós céggel, amely meghívta őket.

A Fringe nagyságrendjét nehéz érzékeltetni, de talán néhány statisztikával sikerül. A hetvenhat éve létező fesztivál néhány nap híján egy hónapon át tart, és több mint négyezer programból kínál több mint ötvenezer előadást tíz kategóriában – varieté, színház, tánc, cirkusz, zene, opera, kiállítás, minden van –, amellyel két és fél-hárommillió jegyvásárló vendéget vonz a skót fővárosba. A fellépők jó része a fesztivált szervező négy nagy produkciós cég egyike révén kerül ide, a Recirquel ezek közül a legrégebben létező, Assembly nevű céggel dolgozik. Közös történetük is évekkel ezelőtt kezdődött, a társulat és a skót fesztivál sorsának összefonódása még régebben.

Egy-két évvel az után, hogy végeztem Angliában a Táncművészeti Egyetemen, eljöttem Skóciába egy körútra, aminek a végén meglátogattuk a Fringe-et, mert azt hallottam, hogy ez egy híres, jó fesztivál. Tulajdonképpen én itt láttam először újcirkusz előadást, és ennek nyomán jött a gondolat, hogy milyen jó lenne egy ehhez hasonlót csinálni. Nyilván akkor még eszembe se jutott, hogy egyszer mi is fel fogunk lépni ezen a fesztiválon – hiszen akkor még nem is volt meg a társulat. Aztán évekkel később, már a Recirquellel Montrealban állítottunk ki a CINARS-on, ami egy nagy előadóművészeti vásár, és ott Sharon Burgess, az Assembly akkori ügyvezető igazgatója talált meg minket azzal, hogy szívesen eljönne megnézni a munkásságunkat. A Párizs Éjjelt nézte meg először, azzal kaptunk meghívást tőlük egy nagy spiegel-sátorba. Akkor jöttünk először Edinburgh-ba, és nagyon nagy sikere volt az előadásnak. Aztán pár évvel később bekerültünk a My Landdel a Roxyba, az Assembly fő helyszínére, és a legtöbb ötcsillagos kritikát mi hoztuk el az azévi fesztiválról. Most pedig újra itt vagyunk az IMÁ-val

– foglalja össze az Assemblyvel közös történetüket a Recirquel vezetője, Vági Bence.

A két társulás kapcsolata mára túlmutat a szakmai kapcsolaton, az Assembly alapítója, William Burdett-Coutts szerint annyit dolgoztak együtt, hogy barátok lettek. „Az a szép ebben az iparágban, hogy a kapcsolatokról szól. Arról, hogy fenntartsuk a barátságot az emberekkel, akikkel dolgozunk, higgyünk az általuk végzett munkában, és támogassuk egymást. Úgy képzelem, hogy húsz év múlva ugyanígy fogunk együtt dolgozni Bencével” – fogalmaz Burdett-Coutts. Bár a magyar keresztnévbe beletörik a nyelve, szavainak azzal ad hangsúlyt, hogy a fesztivál pörgésében, saját programszervezői munkája mellett – amelynek részeként műsorokat néz tucatszám, hogy a jövő évi Fringe programjához összegyűjtse a fellépőket – is időt talál rá, hogy rendszeresen ott legyen az IMA előadásain, és más nemzetközi fesztiválprogrammereket is elvisz rá.

Nagyot segít ezzel a társulatnak, amelynek az itteni szereplése igazából kétfrontos munka: egyfelől, mint rendes előadóművészek, azért vannak itt, hogy minél több nézőnek megmutassák, amit csinálnak, ezzel párhuzamosan ugyanakkor zajlik az a munka is, amelynek célja, hogy a nézők közé minél több programszervezőt ültessenek be, hátha az előadás láttán beesik egy újabb fesztiválmeghívás. (Egyébként a filmfesztiválok is pontosan ugyanígy működnek.) Ez a társulat háttércsapatának egyik fő feladata, elsősorban Kristóf Krisztiáné – aki maga is cirkuszdinasztia sarja, pár éve vele készült nagyinterjúnk itt olvasható.

Kapcsolódó

„Trombitált az elefánt, amikor apám öccse a lábai közé került, hogy rá ne lépjen”

Tim Burtont úgy lenyűgözte, hogy még szerepet is kapott tőle, pedig eredetileg cirkusz-szakértőnek kérték fel. De el tud-e köszönni a porondtól, aki egyszer felállt rá? Kristóf Krisztián úriemberzsonglőrrel, cirkuszművésszel beszélgettünk.

Az IMA című előadásnak az annak helyet adó tér legalább olyan fontos szereplője, mint az azt előadó művész. Az előadást ugyanis azért nevezik immerzív cirkusznak, mert a lehető legjobban bevonja a nézőt az élménybe, ennek pedig fő eszköze a speciális, koromfekete tér, amelyen csak réseken át világít be a fény: a csillagos eget, a világűrt imitálja, éspedig úgy, hogy a néző maga is a csillagok között érezze magát. Ezt nem lehet akárhol megvalósítani. A darabot Budapesten is legtöbbször egy külön erre az előadásra felépített sátorban adják elő, és Edinburgh-ban is fel kellett építeni ennek a sátornak a lehető legnagyobb hasonlóságot mutató ikertestvérét. Hiába van a fesztivál központja mellett, a leginkább a mi Városligetünkhöz hasonló, Meadows nevű óriási zöldterületen egy külön, impozáns méretű Circus Hub több fellépőhellyel, az IMÁ-nak végül egy külsőbb kerületben, a Murrayfield Ice Rink nevű sportcsarnokban találtak helyet.

Kihívás az ittlétünk, tagadhatatlan. Próbáltunk belvárosi területet találni a városban, de ezt az előadást, ebben a sátorban nem lehet úgy megcsinálni, hogy közben mellette szól a tüc-tüc zene. Viszont az a tíz-tizenöt perc, amíg ide kijutnak, meg az a pár perc, amit a sátor előtérében eltöltenek, segíti a közönséget hozzácsendesedni az előadáshoz

– mondja Kristóf Krisztián.

A hétköznapjain hokimeccseknek, műkorcsolyaedzéseknek és egyéb, műjeget igénylő sportoknak helyet adót csarnokban tudták felépíteni az előadás sátrát és előterét – utóbbi szintén az előadás része. A Brexit óta azonban az Egyesült Királyságba fokozottan nehéz az efféle színpadtechnikai eszközök kiszállítása, és általában is nyakatekertebb az ügyintézés az ideálisnál. Volt, amit nem is tudtak kihozni, hanem itteni anyagokból, a helyszínen kellett felépítenie a Magyarországról érkezett szakembereknek. A Recirquel ugyanis, előadásaik életveszélyes volta miatt csak a cirkusztechnikai trükkök mellett az előadásaikhoz szükséges speciális biztonsági előírásokat is ismerő technikusokkal tud dolgozni. A Fringe-szereplést megelőző technikai bejárások és előkészítések után a fesztivál kezdete előtt közel egy héten át zajlott az építés – ez pedig nemcsak extra munka, de extra anyagi befektetés is.

„Ez a fesztivál lényegében megosztott kockázati alapon működik. Mindenki közösen vállalja a kockázatot és alighanem ezért is működik annyira jól, mert mindenkinek ki kell vennie a saját részét. Normális esetben, a szokásos helyszíneinket mi építjük, aztán mindegyiken színpadra áll nyolc előadás. Viszont a Recirquel esetében ez nem teljesen így van, nekik kellett vállalniuk a helyszín felépítését, mi elsősorban az előkészítésben segítettünk. Az Assemblynek nagyjából kétszáz show van a repertoárjában, huszonöt helyszínen, melyek közül a legtöbb napi hét-nyolc bemutatót is tart. Ezzel együtt a Recirquelnek van a legtöbb fellépése a fesztivál ideje alatt, már csak azért is, mert egyszerre kis közönség fér be a helyszínre, így logikus minél többet játszani” – magyarázza William Burdett-Coutts.

A már említett távolság is nehezítő tényező. A csarnok a reptérre vezető út mentén fekszik, már korántsem a belváros része, de az élménynek sem utolsó emeletes buszok gyakran járnak, gyorsan is kiérnek. Ezzel együtt a Fringe központi területének van egy erős nehézségi ereje: kényelmesen egy helyen van minden, nemcsak a programok, de a kaja-pia és a klasszikus fesztiválhangulat is, az utcán járva percenként kap az ember egy ajánlást valamelyik műsorra – nehéz onnan kimozdulni.

Vági Bence szerint ugyanakkor a külvárosi helyszínnek előnye is van.

Az, hogy kívül esünk a városban zajló nagy nyüzsin, nagyon erős szűrő. A belvárosban a fesztivál bulizó közönsége be-be esik előadásokra, ide viszont nagyon tudatosan jönnek ki a nézők. Nem vagyunk messze, negyedóra busszal, taxival még annyi sem, de akkor is: ide nem téved be véletlenül a néző, hanem az kerekedik fel, és utazik ki ide, aki kíváncsi erre a fajta művész-színházra, egy olyan kontemplatív előadásra, mint az IMA

– fogalmaz. Az utazás, úgy tűnik, a helyi és nemzetközi sajtót ugyanakkor kicsit sem zavarja. Ennek pedig itt súlya van: Magyarországról nézve ez szokatlan, de a Fringe-en a kritikák messze nem csak a presztízsről szólnak. A produkciók felfoghatatlanul nagy száma miatt a bőségzavarban szenvedő nézők választásait tevékenyen befolyásolja, hogy mely lap hány csillaggal illette az adott műsort, a produkciók mindennapjainak pedig fix eleme, hogy egyes stábtagok körbejárják a várost, és a plakátjaikra módszeresen felragaszgatják az újonnan érkezett csillagokat. A jobban sikerült előadások plakátjai pár nappal a fesztivál kezdete után már alig látszanak ki a csillagos matricák alól, az ilyen előadások alkotói pedig megnyugodhatnak, hogy telt ház közeleg, vagy épp már meg is érkezett. Ez a Recirquelnél is így van: a nem helyhez kötött csapattagok matrica-ragasztgatással gondoskodnak a napi lépésszámukról.

A Fringe műsoraival általában elég szigorú sajtó pedig szállítja a csillagokat. Nem gyakran ír magyar produkcióról a Guardian vagy a Times, most mindkettő beválogatta a darabot a maga Top X előadás, amit látni kell a Fringe-en listájára. Utóbbi már kritikát is hozott le róla, felidézve a My Land 2018-as nagy sikerét, az IMÁ-t pedig a Fringe egyetlen spirituális igényű cirkuszműsorának nevezve, amely szerintük „lehet, hogy a legjellegzetesebb és legátgondoltabb cirkuszi alkotás Edinburghban ebben a hónapban”. Többen olyan mentsvárnak látták a darabot, amelybe el lehet menekülni a fesztivál tébolya elől, és több kritikus minősítette kihagyhatatlannak, az idei év must-see darabjának is. A legmeglepőbb mégis az, hogy a kritikák erős spirituális-érzelmi hatásokról, az őszintébbek könnyekről számolnak be.

Ez egyébként – mármint a könnyek – az IMA Fringe-szereplésének visszatérő eleme, a kritikák mellett a stábtagok is csendben könnyeiket törölgető vagy a zokogástól hazaindulni képtelen nézőkről számolnak be. Erre persze még mondhatnánk, hogy ügyes PR-duma, de a saját tapasztalataimmal is egybevág. Két és félszer láttam az előadást a Fringe-en, egyszer Ségui-Fábián Eszterrel, egyszer Várnagy Kristóffal, a „fél” pedig egy, a sajtófotósok kedvéért összehozott, rövidített fotóspróba-változat volt Zsíros Gáborral. Mindegyik alkalommal láttam olyan nézőt, aki az előadás vége után még nem nagyon bírt felállni, még a sokat látott fotósok is elmondták, hogy még a gépek kattogásával együtt is megérintette őket az élmény. Egy sírdogáló, fehér hajú amerikai hölgyet, akit láthatóan váratlanul ért, hogy mennyire bevonódott, a hokicsarnok egyik tulajdonosa vigasztalgatta Ségui-Fábián Eszter előadása után. „Ez nevetséges!” – mondta felháborodva saját könnyein a hölgy, akivel össze is nevettünk saját pityergésünkön – mert hát az én könnycsatornáim is alulmaradtak, de én számítottam erre, már Budapesten is volt szerencsém végigbőgni egyszer az IMÁ-t.

Furcsamód ezért az érzelmi hatásért vissza-visszajárnak a nézők, többen váltanak többször is jegyet – egy új-zélandi néző az egy nap elérhető négy előadás mindegyikére beült. A távolság és a fesztivál komédia-hangsúlyos jellege ellenére az IMA nézőszámai egyre emelkednek, és épp e cikk írásával egy időben egy frissen megkapott díj, a Fringe nyelvi akadályokat áthidalni képes, kimagasló előadásainak megítélt Seoul Arts Award is irányít némi reflektorfényt a magyar társulatra. Bár a kevesebb mint száz férőhelyes sátorban aligha lesz meg a sok tízezres nézőszám, a Recirquel így is maradandó országimázst épít a hanyatló nyugaton.

Munkatársunk a Recirquel társulat vendégeként járt a Fringe fesztiválon.

The post Országimázs: A Recirquel Társulat a világ legnagyobb előadóművészeti fesztiválján ríkatja meg a közönséget first appeared on 24.hu.