Suttyó vagy arisztokrata – Guy Ritchie bárkiből képes gengsztert csinálni

A brit arisztokraták az igazi gengszterek

– magyarázza Giancarlo Esposito a tőle megszokott negédesen rémisztő mosollyal Theo Jamesnek. Guy Ritchie, a brit gengszterek legnagyobb rajongója továbbra is akkor érzi magát a legjobban, ha simlis karaktereket írhat. Az Úriemberekben azonban úgymond osztályt vált, ezúttal nem a koszos londoni alvilágban találta meg karaktereit, hanem sokkal feljebb, a brit arisztokrácia köreiben, akik lehet kifinomultak és értőn tudnak vörösborokról csevegni, néhány perccel később azonban ugyanolyan gátlástalanul vágják át a másikat, vagy épp verik péppé.

Ritchie-vel kapcsolatban nagyjából kötelező megemlíteni minden filmje esetében, hogy még mindig nem az új Blöff vagy A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső van születőben, de számít ez bármit? Abból a szempontból igen, hogy még mindig nehéz feldolgozni a tényt, hogy az Aladdint is ő rendezte, de gyorsan vissza is tért az agrabah-i gengszterek helyett kedvenc játszóterére, Londonba. A Blöff-sorozat távolról sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a 2019-es Úriemberektől kritikusunk sem volt elájulva. A langyos kritikáktól függetlenül alig egy évvel később bejelentették, hogy Ritchie spinoff-sorozatot gyárt az Úriemberekhez. Ugyan csak az első két epizódot rendezte ő, a nem túl diszkréten hivalkodó felirat minden epizód előtt biztosítja a nézőt arról, hogy ez bizony Guy Ritchie története.

De szerencsére ezt enélkül is tudnánk, az író-rendező ugyanis még mindig tökéletesen tisztában van azzal, mitől lehet öt perc alapján is eldönteni valamiről, hogy az ő keze munkája. Az Úriemberekben ez mind megvan: remek karakterek, lehetetlen gengszterbecenevek, szórakoztató montázsok, hangsúlyos zenehasználat, meg persze Vinnie Jones, akit őrült szórakoztató az életben talán először nem elmebeteg őrültként, hanem belassult gondnokként látni.

A sztori ezúttal a brit arisztokráciába visz, ennek ellenére nem kell félni: megvannak benne a szokásos mulatságos suttyókarakterek, ismét van cigánykaraván, bokszolóparadicsom, kedvesen idióta stonerarc, csirkejelmezben lövöldöző arisztokrata – minden, ami otthonosnak érződik azok számára, akik szeretik a Ritchie világát.

A filmhez hasonlóan itt is minden egy karizmatikus macsó körül forog: Edward épp külföldön van katonai misszión, és bár csak egy közúti balhét kell levezényelnie, már itt is látszik, hogy határozott, magabiztos, képes jól koordinálni az útra tévedt birkákat, de a miattuk balhézó embereket még inkább. Itt kapja a hívást, hogy apja nincs jól, talán utoljára lesz alkalma beszélni vele, így azonnal hazaindul. Nem a kórházba siet, hanem egy bődületesen nagy kastélyba, ezzel derül ki a néző számára, hogy a katona egy brit nemesi család sarja, Edward számára pedig az, hogy nem megy vissza egyhamar katonáskodni. Apja ugyanis láthatóan jó döntésként a kicsit tökkelütött, drogfüggő és adósságokban úszó elsőszülött helyett Edwardot teszi meg örökösének, ezzel együtt a hercegi cím is rászáll, és ekkor még nem is tudja, hogy a címhez belépő is jár az alvilágba. A férfinak elsőre láthatóan nyűg a nemesi élet, sőt, a kastélyt is eladná, hogy bátyja adósságait törlessze, és bár csak egyszeri gengszterkedésről lenne szó, hiába lógatja csak bele a lábujját a bűnözésbe, teljes testtel zuhan bele nagyon rövid időn belül. Ezeknek egymástól jól elkülönülő állomásai vannak, ami meghatározza a sorozat furcsán felemás szerkezetét is: az első részek alapján úgy tűnik, hogy a kerettörténeten belül minden egyes epizód egy újabb balhé, ami le is zárul, a nyolcrészes sorozat második felében azonban kiderül, hogy már az elejétől kezdve a háttérből szálakat mozgató titokzatos alak forral valamit, végül a fél brit alvilágot felrázza Edward ténykedése.

Ennek megfelelően a sorozat első fele – köztük a Ritchie által rendezett epizódok is – könnyen magával ragad, kellemesen szórakoztató agymenés. A csirkejelmezben lövöldöző arisztokrata máris előrevetíti, hogy komolyságot továbbra se várjunk a rendezőtől, azonban ahogyan a sorozat maga mögött hagyja a series-formátumot (azt, hogy minden epizód egy többé-kevésbé lezárt egészet alkot), kicsit belezavarodik saját magába, egyúttal önismétlővé válik. És bár az egész történet már az elejétől fogva megágyaz a nagy finálénak, az utolsó epizódok már kizárólag arról szólnak, hogy egyre gyorsuló tempóban váltogatják az oldalakat a szereplők, mindenki átver mindenkit, hogy aztán néhány perccel később visszakozzanak, és ismét oldalt váltsanak. Az Úriemberek addig igazán szórakoztató, amíg megismerjük ezeket a karaktereket, ennek terén Ritchie továbbra sem tud mellélőni, akkor viszont már nem muzsikál olyan jól, amikor őket akarja sakkbábuként mozgatni a gigantikus átverésben, amelyben már az elején sejteni lehet, ki a hunyó. A sorozatformátum láthatóan jól fekszik az alkotónak, a szórakoztató karakterek szövegeléseit tényleg el lehet nézni órákig, azonban épp a repetitív és kicsit túlgondolt utolsó harmad miatt jogosan érezheti a néző, hogy a nyolc epizód sok erre.

A kivitelezésre viszont nem lehet panasz: nem kell ide London, jól és kreatívan használt közeg a vidéki arisztokrata birtok, csodálatosan szürreális kontraszt születik az antik bútorok közt krumplipálinkát vedelő romák és arisztokraták vad bulijából. A látvány pazar, néha már-már a John Wicket idézi csupa jólfésült karakterével, fényjátékaival és a lassítva vonuló gengszterekkel.De a szokásos hol szürreális és agyament humorból sincsen hiány, ha a csirkejelmezes arisztokrata az első részben esetleg nem lenne elég világos előrejelzője a sorozat humorának, elég csak annyit mondani, hogy még Adolf Hitler heregolyója is előkerül.

Theo James kellően karizmatikus Edwardként, de valahol a sorozat közepén ő is elveszik, hogy aztán a végén kicsit kapkodva mutassa be, miként zárul egy önzetlen katona transzformációja az alvilág gátlástalan szereplőjévé. De ugyanúgy igaz ez a Kaya Scodelario által alakított Susie-ra, aki telitalálat karakternek tűnik az elején, ám a hűvös, de kőkemény, hűvösen magabiztos alvilági hercegnőből sem hoznak ki sokkal többet. Az Úriemberek minden hibája ellenére szórakoztató, egyúttal arra is rávilágít, hogy bár nagyon egyértelműen utalgat Ritchie korábbi munkásságára, nem kell mindentől az új Blöfföt várni. Ha azt várjuk, az Úriemberek langyos csalódás lesz, azonban ehelyett inkább jobb arra koncentrálni, hogy ha nem is vág arcon a katarzis, legalább ismét el lehet merülni a hamisítatlan ritchie-i világban.

Úriemberek (Gentlemen), 2024, Netflix. 24.hu: 7/10

The post Suttyó vagy arisztokrata – Guy Ritchie bárkiből képes gengsztert csinálni first appeared on 24.hu.