Szándék kérdése, hogy az állam minden polgárának biztosítani tudja a lakhatást

Vasárnap rendezik meg Budapesten a 11. Lakásmenetet, amelyet idén az Utcáról Lakásba Egyesület szervez. A menet célja, hogy felhívja a figyelmet arra: Magyarországon minden harmadik embert érint valamilyen formában a lakhatási szegénység. Nemcsak azokat, akik az utcán élnek, de az albérletpiacról kiszoruló diákokat, tanárokat vagy szociális munkásokat ugyanúgy, mint az időseket, az energiaszámlákat kifizetni képtelen vidéki családokat vagy a fogyatékkal élőket. A Lakásmenet szervezői azt akarják elérni, hogy a magyar állam ismerje el a lakhatáshoz való jog alkotmányos védelmét, az önkormányzati választáson induló jelöltek pedig foglalkozzanak behatóan a lakhatási válság kezelésével kampányaikban, programjaikban .

A Lakásmenet kapcsán az Utcáról Lakásba Egyesület társelnökével, Kovács Verával beszéltünk arról, mit is jelent a lakhatási válság és a lakhatáshoz való jog, mit kezdhetnek az önkormányzatok, hogy oldjanak a problémákon és hogy segíthet bárki, akinek kiadó lakása van.

444: Most szombaton már a tizenegyedik lakásmenetet rendezik meg Budapesten. Mennyire változott Budapesten lakhatási helyzet ebben a több mint 10 évben?

Kovács Vera: Az első lakásmenetet, amit 2011-ben rendeztünk, az üres lakások menetének hívtuk, és arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy amikor embereknek nincs hol laknia, akkor nem szabadna lakásokat üresen tartani. Akkor kimondottan az önkormányzati lakásállományra fókuszáltunk. Ami biztosan nem változott, hogy még mindig nagyon sok önkormányzati lakás áll üresen és még mindig nincs arra állami normatíva, hogy ezeket karbantartsák. Az önkormányzati lakások száma azóta sem nő, hanem folyamatosan, lassan csökken. Ami viszont változott, az az, hogy az állami lakásállományát, amit a devizahitelesektől átvett az erre létrehozott NET Zrt., az állami cégtől a Máltai Szeretetszolgálat Református Szeretetszolgálat közös lakásalapjába szervezték ki, így még nehezebb érzékelni, hogy ezekkel mi történik. Az is érdekes fejlemény, hogy a 2019-es önkormányzati választások óta sok kerületi önkormányzat kezdett el lakáspolitikai kérdésekben gondolkodni, például a VIII. kerületben vagy egy szűkebb formában az I. kerületben is indult szociális lakásügynökség. Vannak kisebb helyi szintű törekvések, de jogszabályi szinten nem lett kedvezőbb a helyzet.

Mindeközben viszont a lakáspiacon kilőttek a lakásárak a Covid előtti években, és bár a járvány körül egy időben befagytak az árak, most újra emelkedésben vannak. Mind a lakásárak, mind a bérleti díjak többszörösükre ugrottak az elmúlt évtizedben, két-két és félszeres áron lehet mondjuk bérelni és a másfél-kétszeres áron vásárolni lakásokat Budapesten.

Szintén egy nagyon szomorú történet volt, hogy mivel az állam nem nagyon avatkozott be az ukrán menekültek fogadásába, ezért az ő lakhatási igényük is egy árfelhajtó tényezőként jelent meg az albérleti piacon, amellett, hogy a menekülteknek is nagy anyagi gondot okoz, hogy lakást találjanak.

A budapesti lakáshelyzettel kapcsolatban sokszor előkerül a lakhatási válság kifejezés, a Lakásmenet leírásában is erről írnak. Mit kell ezalatt érteni?

Tulajdonképpen arra gondolunk, hogy a rendszerváltás óta soha senki nem ragadta meg szakpolitikai szinten a lakhatási problémák kezelésének a feladatát. Emiatt a privatizációval és a szabad piaci folyamatokkal az a helyzet alakult ki, hogy akinek nincs saját lakása vagy kimagasló jövedelme, az praktikusan nem tudja megfizetni a lakhatását. Budapesten most már az emberek több mint 15 százaléka, lassan 20 százaléka albérletben él, de ehhez képest a bérlakáspiac egy szűk szegmens, ahol a főbérlők tudnak az albérlők között válogatni. Ez oda vezet, hogy sokan kiszorulnak Budapestről, akaratuk ellenére el kell hagyniuk a fővárost, nagyon sok embernek pedig a fizetése jelentős részét kell lakhatására költenie. Aki nem örököl lakást, annak gyakorlatilag az egész életútját meghatározza, hogy hogyan oldja meg a lakhatását. Például, hogy milyen karriert kényszerül választani, mert a közalkalmazotti vagy tudományos karrierek nem nagyon jöhetnek szóba ilyen esetben, mert ezekből nem lehet megfizetni egy rendes albérletet vagy összegyűjteni elég önrészt a lakásvásárláshoz. Így az egész társadalomra rányomja a bélyegét a lakhatási kérdés.

Kik azok, akiket érint amúgy ez az egész jelenség, ez a válság?

A mostani lakásmenetnek az az üzenete, hogy mindenkit érint. Sokkal több embert érint közvetlenül, mint gondolnánk. A háztartások több mint tíz százaléka érintett a lakhatási szegénységben. Érinti a fiatalokat, hiszen sokkal nehezebb egy életkezdési helyzet, mint tíz vagy húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Sorsfordító kérdés, hogy valaki örököl-e lakást mondjuk a nagyszüleitől vagy sem, ha örököl, akkor az Budapesten vagy vidéken van, egy fővárosban egyetemre járó fiatal esetében ez is ügydöntő. Senki nem foglalkozik a generációk közötti transzferrel, de közben az állam arra támaszkodik, hogy majd a szülők és nagyszülők majd megoldják a gyerekeik, unokáik problémáit, viszont a piaci helyzet alakulásával ez egyre kevésbé lehetséges.

Érinti a lakhatási válság, ahogy már említettem, a közalkalmazottakat, köztisztviselőket, tudományos életben dolgozókat, akik együtt elég jelentős társadalmi réteget alkotnak. Jellemző, hogy az állam és az önkormányzatok nem fizetnek túl jól a társadalom fenntartásáért végzett feladatokat ellátó embereknek, legyenek óvónők, ápolók, tanárok, szociális munkások vagy köztisztasági dolgozók. Ha nem örököltek, nem vettek még lakást, vagy adott esetben elváltak, az ezekre a szakmákra jellemző bérekből nem lehet egy albérletet fenntartani. Éppen ezért például az ULE lakásügynöksége hajléktalanságból kitörő emberek mellett szociális munkásoknak és bölcsődei dolgozóknak is az ad bérbe lakásokat - értelemszerűen valamivel drágábban és más kondíciókkal, mint azoknak, akik hajléktalanok voltak.

Szintén érinti a válság azokat az idősebbeket, akik albérletben élnek, és akik azzal, hogy nyugdíjba mennek, gyakorlatilag automatikusan veszélyeztetett helyzetbe kerülnek. És akkor még nem beszéltünk azokról, akik egészségügyi állapot, fogyatékosság miatt soha nem tudtak annyit keresni, hogy valójában fönt tudjanak tartani egy albérletet. Ebből fakad, hogy van egy elég széles rejtett hajléktalanság, ami a nagy intézményben élők, az intézményből intézménybe költözők, szívességi lakhatásban élők, ötvenévesen is a szüleikkel maradt embereket takarja, akiknek valamiért a gazdasági teljesítőképessége alacsonyabb annál, hogy sem kibéreljenek egy saját lakást.

Az elmúlt évben tapasztalt nagyon magas infláció és az energiaválság hogyan befolyásolja a helyzetet?

A rezsi mindig is a lakhatási szegénység, mint probléma része volt. Egy bérleti díj kigazdálkodása mellett eleve nehezebb a rezsidíjakat is kifizetni, de most a rezsiárak és a fogyasztói árak is teljesen elszálltak. Ez a társadalom nagyobb hányadát tolja abba a helyzetbe, hogy az alapvető szükségleteinek a kifizetése is gondot okoz, ami nyilván a lakhatásra is vonatkozik.

Említette, hogy a rendszerváltás óta nem volt átfogó lakáspolitika Magyarországon, amire a kormány azt mondhatná, hogy van lakáspolitikája, hiszen nagyon sok kisgyermekes család lakhatásához adott támogatást az elmúlt években.

A magyar kormányok lakáspolitikája nagyon hullámzó volt: privatizálok, nem privatizálok tovább, bevezetem a szocpolt, kivezetem a szocpolt, bevezetem a csokot, kivezetem a csokot. Volt egy ilyen közpolitikai mix, ami mindenképpen a tulajdonszerzést támogatja, jobb-rosszabb eszközökkel, több-kevesebb ideig. Iszonyat sok pénzt elköltöttek ezekre az intézkedésekre, ez igaz, de ezek valójában olyan középosztálybeli háztartásoknak a hitelönrészét biztosítják, amiknek a nagy része amúgy is hitelképes. Az ilyen programok nem a lakhatás biztosítását, hanem a kettő helyett a harmadik szoba biztosítását tudják célozni. És akik igazán rászorulnak, azok nem jutnak lakáshoz egy csokos 10 millióval, mert azok a lakások, amikre a maximális összeget föl lehet venni, olyan drágák, hogy a 10 milliós támogatás nem nagy segítség.

A Habitat for Humanity éves lakhatási jelentéshez írtunk egy költségvetési kiadásokkal foglalkozó fejezetet a Periféria Központ segítségével. Ezen az ábrán látszik is, hogy milyen kevés az a támogatási összeg, amivel a szegénységben élőkre céloznak, a sok meleg színnel jelölt rész pedig pedig a kamattámogatásokat, hiteltámogatásokat, hasonlókat jeleníti meg, ami kimondottan a jómódú embereket segíti hozzá a tulajdonszerzéshez. Szerintem ez elég jól megvilágítja, hogy mi ezzel a politikával a gond.

Vannak Magyarországon olyan önkormányzatok, amelyek akarnak és tudnak valamit tenni a lakhatási válsággal szemben? Egyáltalán, milyen eszközök állnak az önkormányzatok rendelkezésére?