Tarbaj Ildikó: A nemlétező

Életének ötvenharmadik évében magányosan ült budapesti panellakásában. Jellegtelen környék, jellegtelen, elemes bútorok, steril környezet, drága parfümök, ruhák, cipők, táskák sora, temérdek női magazin, néhány doboz cigaretta, önsegítő könyvek. Fehér falak. Fehér bútorok. Szürke padló. Egy nappali, melyben soha nem hangzottak el őszinte szavak, nem zajlottak szeretetteljes családi beszélgetések, nem volt hangos jóízű kacagástól. Egy konyha, melyben sosem főztek. Egy hálószoba, melyben sosem gabalyodtak egymásba szerelemtől fűtött, izzadó testek. Egy fürdőszoba, melyben a víz sosem mosta le a bűnöket. Egy erkély, melyet csak a bűntudat okozta cigarettafüst töltött be. Egy érzelemmentes, őszintétlen élet helyszíne ez. Üveges szemekkel bámulta mobiltelefonjának a képernyőjét. Száz és száz levélváltás, üres szavak, sablonos frázisok: mi újság van, remélem, jól vagy, vigyázz magadra, boldog névnapot kívánok, akartalak hívni, de sok dolgom volt, ne haragudj, hamarosan találkozunk, puszi, jó éjszakát. Hangulatjelek végtelen és semmitmondó sora. Most is éppen azon háborgott valakinek, hogy milyen kiállhatatlan a kolléganője, és hogy milyen rugalmatlan és földhözragadt a féltestvére, igazi vidéki. Már tíz éve nem járt otthon, el is felejtette, hogy ő is vidékről származik, és hogy a féltestvére segítette át élete legnehezebb szakaszán. Hogyan is emlékezne, annyit hazudott már életében, hogy ő sem tudja számon tartani, hogy kinek mikor és milyen szerepet játszott. Soha életében nem mutatta meg a valódi arcát senkinek. Talán azért nem, mert túl rút lett volna a látvány. Mindig úgy cselekedett, ahogy az érdekei szerint az adott helyzet megkívánta, viszonzás és hátsó szándék nélkül soha nem adott, vagy segített. Harsogva ítélkezett mások felett, önmagát mindenek felé és mindenek elé helyezte, magas lóról beszélt. Az alázatot, a részvétet és a szégyent sosem ismerte. Hangosan szónokolt, hogy mindenkinek félnie kell a bűneitől, ő azonban sosem nézett szembe a sajátjaival. Talán azért, mert félt tőlük, talán azért, mert úgy gondolta, hogy neki nincsenek. Magazinból kilépett, mesterkélt, üres lény volt szeretet, család és barátok nélkül. Egész életében csak érdekkapcsolatai voltak. Mindenre volt egy „embere”: ha jó orvost kell keríteni, ha munkahely kell, ha panaszkodni támad kedve, ha kimozdulna egy kicsit, ha pletykálkodna. De olyan, aki ismerte volna az igazi valóját, nem volt. Akinek elmondhatta volna, hogy milyen magányos, mennyire irigy és féltékeny azokra, akik boldog párkapcsolatban élnek, hogy egész életében szégyellte a családját, mert nem értelmiségiek voltak, pedig nélkülük nem jutott volna sehová, vagy hogy ő is szeretett volna gyermeket, de nem úgy alakul az élete, sőt igazából nem is tett érte semmit, hogy legyen, és ezért borzalmasan gyűlöli magát. Mert most már késő. Egyedül maradt, és rádöbbent, hogy a sok ismerős nem töltheti be azt az űrt, ami a szívében tátong, hiába van belőlük annyi, hogy már szinte számon sem tudja tartani. Hogy hiába a sok drága holmi, azok már nem okoznak örömet. Elcserélné mindenét valakire, aki őszintén szereti, és aki kérdés nélkül bármit feláldozna érte. Az is lehet azonban, hogy soha nem is volt igazi valója. Hiszen valódi véleménye semmiről nem volt, csak embertársairól alkotott hangos-haragos értékítélete, nem szeretett semmit, nem volt hobbija. Nem olvasott, nem szerette a zenét, nem nézett filmeket, utált sportolni, utálta a természetet, nem fejtett keresztrejtvényt, nem írt naplót, nem kertészkedett, nem csinált semmit. Sőt, lenézte azokat, akik szenvedéllyel belevetették magukat valamibe, és volt értelme az életüknek, nem csak a fodrász-kozmetikus-bevásárlás szentháromság. Utált egyedül lenni, nem bírta elviselni a saját gondolatait, de ha társaságban volt is, mindig csak ugyanazok a sekélyes beszélgetések: untig ismételt témák, üres frázisok, bevett fordulatok. Csak panaszkodott az őt ért sérelmekről, írta a semmitmondó üzeneteket, és egyre halmozta a plázákban vásárolt haszontalan holmikat. Ennyi volt az élete. A XXI. század fogyasztói társadalom tökéletes, műanyag mintapéldánya volt. Nem volt személyisége. Nem volt semmije. Nem volt senkije. Nem hitt semmiben. Talán soha nem is létezett igazán.