„Aki le tud gyalogolni 15 kilométert, kellő akarattal egy 4270 kilométeres túrát is végig tud járni"

• Kércz Viktor és Makra Ákos 130 nap alatt végigjárta a 4270 kilométeres amerikai Pacific Crest Trail (PCT) túraútvonalat.
• Három amerikai államot érintve a kanadai határtól gyalogoltak a mexikóiig.
• Többek között felkészülésről, felszerelésről, étkezésről, mentális és fizikai kihívásokról beszélgettünk.
• Szóba kerültek pumák, medvék és csörgőkígyók is.
• És arra is kitértünk, miért nehéz magyarként elfogadni egy vadidegen ember önzetlen segítségét.

Mikor döntöttétek el, hogy végigjárjátok a PCT-t, és miért pont ezt a túrát választottátok?

Kércz Viktor: Éppen az El Caminót tervezgettem öt éve, amikor rátaláltam a PCT-re. Egyből éreztem, hogy ezt a túrát valamikor teljesítenem kell. Elhatároztam, hogy felkészülésként csinálok pár hasonló utat, és amikor már úgy érzem, hogy kész vagyok minden tekintetben, akkor elmegyek a PCT-re is. Azért szerettem bele az útvonalba, mert minden megtalálható rajta: sivatag, magashegyi részek, komoly erdők, vulkanikus tájak. A változatossága nagyon imponált.

Makra Ákos: Nekem is pont öt éve jött az ötlet. A doktori képzésemen voltam, és éppen nagyon lassan haladtam a dolgaimmal, ezért hajnalban a Redditet böngésztem. Véletlenül ráakadtam az ultrakönnyű túrázásra, hamarosan pedig egy PCT-ről készített Youtube-videónál kötöttem ki. Megfogott a videó és a túra atmoszférája. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó lenne ezt a túrát megcsinálni.

Miért együtt mentetek a PCT-re?

Viktor: Amikor megismerkedtünk, kiderült, hogy korábban már mindketten ráakadtunk erre az ösvényre. Egyből fel is merült, hogy csinálhatnánk együtt. Persze először itthon csináltunk közös túrákat, hogy megismerjük egymást, mielőtt egy ilyen hosszú útba belevágunk. Eredetileg 2021-ben akartuk teljesíteni a túrát, de a koronavírus-járvány és különböző vízumgondok miatt nem tudtunk kiutazni.

Milyen előnyei és hátrányai vannak a társas túrázásnak?

Ákos: Ha társsal vagy csoporttal túrázol, a legnagyobb előny az, hogy van, akire számíthatsz. Viszont cserébe kompromisszumot kell kötnöd. Ez pedig még egy sima nyaralást is nagyon meg tud nehezíteni, nem egyszerű jó utazótársat találni. A túrázásnál egy fokkal nehezebb a dolog, mert sokszor fáradt, nyűgös, stresszes vagy, és nem ugyanazt akarod csinálni, amit a másik.

Viktor: Emellett kerülhettek veszélyes helyzetekbe is. Olyankor nem tudhatod előre, a másik hogyan reagál. Otthagy vagy segít? Ez csak az adott helyzetben derül ki. Nyilván más, ha már évek óta ismered a másikat.

Ákos: Amikor együtt mész valakivel, ha problémád van vele, az egy idő után hatványozottan idegesít. Például állandóan krákog, vagy minden reggel öt perccel korábban készül el, mint te. Én például általában később készültem el, mint Viktor, de hagytam, hogy elinduljon nélkülem. Tudtam, hogy valamennyivel gyorsabb a tempóm, így nem idegesített a dolog. Az ilyeneket viszont meg kell beszélni.

Mi a helyzet az egyedül túrázással?

Ákos: Mivel nem kell kompromisszumot kötnöd, mindent úgy csinálhatsz, ahogy neked jólesik. Ebben viszont az is benne van, hogy mindenért te vagy a felelős. Amikor ketten döntünk, a másik mondhatja, hogy szerinte nem jó, amit javasolsz. Ezen el tudsz gondolkozni, és lehet, hogy rájössz, a másik megoldási javaslata jobb, mint a tiéd.

Hogyan készültetek fel a PCT-re?

Viktor: Jó alapot adott, hogy az elmúlt években változatos hosszú távú túrákon voltunk. Emellett év közben is túráztunk, majdnem minden hétvégén. Az utóbbi egy évben jártam funkcionális edzésre is, hogy izmot szedjek fel, mert tudtam, hogy fogyni fogok. A PCT-n 4-5 hónapot mész kalóriadeficitben: elégetsz napi 7000 kalóriát, de csak 4-5 ezret tudsz pótolni evéssel. Végül tíz kilót fogytam.

Ákos: Mivel nagyon merev a testem, a prevencióra készültem. Egyensúlypárnáztam és nyújtottam. Előbbi azért volt fontos, mert bokatámasz nélküli terepfutócipőben túráztunk, ezért ha rosszul léptünk, nagyon gyorsan kellett kompenzálnunk. Erre úgy tudsz edzeni, ha egyensúlypárnán különböző gyakorlatokat végzel. Például először nyitott szemmel, majd akár csukott szemmel állsz, miközben fogat mosol. Így fejlődik a gyors reakciód. A nyújtás sokat segített abban, hogy a napok végén, illetve másnap kevésbé érezzem magam fáradtnak. Ehhez egy tenyérnyi nagyságú parafalabdát használtam, amit a túrára is magammal vittem. Emellett nyilván én is túráztam, és pluszkilókat is felszedtem. Mondjuk az izom helyett inkább hájat.

Hogyan oldottátok meg, hogy a civil életből több hónapra ki tudjatok szakadni?

Viktor: Erre több opció van: fizetés nélküli szabadság, felmondás, vállalkozók esetében a vállalkozás szüneteltetése. Ezek mind áldozatokkal járnak, mert nem tudsz 4-5 hónapra úgy kiszakadni az életedből, hogy senkinek se tűnjön fel. Én a fizetés nélküli szabadságot választottam. A munkáltatóm partner volt ebben, de ez teljesen munkahelyfüggő, bizonyos munkakörökben biztosan nem engedélyezik. Nyilván egyszerűbb, ha valaki szponzorált sportolóként csak a túrázásnak tudja szentelni az életét. Minket senki sem szponzorál, hétköznapi emberek vagyunk.

Ákos: Azért döntöttem a felmondás mellett, mert nem akartam olyan helyzetbe kerülni, hogy van egy ígéret – akár az én részemről, akár a munkáltatóméról –, amit a megváltozott gazdasági környezet miatt nem lehet betartani. A felmondást éreztem a legtisztább dolognak, így a visszatérésem után korrekt módon lehet tárgyalni a témáról.

Mennyire volt nehéz hónapokra elszakadni a családtagoktól?

Ákos: Nekem könnyebb dolgom volt, mert nincs saját családom, így sokkal egyszerűbb kiszakadni. Már akkor is nehezebb, ha van az embernek párja, gyerek esetében értelemszerűen még inkább. Fontos viszont tudni, hogy ha ilyen hosszú időre kiszakadsz az otthoni életedből, akkor ezeket a hónapokat elveszted. Ezért mielőtt kiutaztam, találkoztam az azóta már a 89. életévét betöltött nagymamámmal, mert nem voltam benne teljesen biztos, hogy látjuk még egymást. Ez alatt a négy és fél hónap alatt sok minden változott, a különbségeket nemcsak a nagymamámon, hanem a szüleimen is látom. Az unokaöcsémről nem is beszélve, aki közben már majdnem megtanult járni. Erről teljesen lemaradtam.

A legtöbben délről indulva járják végig a PCT-t, ti északról haladtatok dél felé. Miért döntöttetek így?

Viktor: A beszámolók majdnem 99 százaléka déli indulással mutatja be az ösvényt. Viszont meg lehet csinálni északról is, csak bizonyos időjárási ablakokhoz kell igazodni. Közép-Kaliforniában van a Sierra Nevada hegység, amelynek a magasabb, 4000 méteres részein június-júliusig nem nagyon lehet áthaladni a nagy hó miatt. Októberig pedig el kell hagyni ezt a 600 kilométer hosszú szakaszt, mert leesik a friss hó, és lavinaveszélyes, járhatatlan lesz az ösvény. A PCT északi részén, Washington államban 2000 méteres hegyek vannak, ezért csak június végétől lehet elindulni. Az észak-déli irányra így négy és fél hónapos időablakunk volt. A kiegyensúlyozottabb időjárás miatt döntöttünk mellette: napközben jó túraidő, éjjel 0-5 fokos hőmérséklet. Ha délről indultunk volna, a sivatagban 40-45 fok, a Sierra Nevadában nagy hó várt volna minket.

Volt még egy fontos érvetek az észak-déli irány mellett.

Viktor: A moszkitók. Ők az erdőtűzszezonnal együtt haladnak északi irányba, így a délről induló túrázóknak másfél-két hónapig kell velük mozogniuk. A szúnyoginvázió elképesztő, levegőt is alig lehet tőlük venni. Sokan a moszkitók miatt hagyják abba a túrát, mert hatalmas frusztrációt tud okozni a körülötted döngő több száz állat. Akik északról indulnak, ellentétes irányba haladnak a moszkitókkal, így csak nagyjából két hétig kell őket elviselniük.

Mit pakoltatok a hátizsákotokba?

Viktor: A PCT sátras túra. Amikor pár naponta aszfaltúthoz érsz, és elstopolsz a legközelebbi településre, hogy kaját vegyél, esetleg meg tudsz szállni valahol, de mi még sokszor akkor is inkább egy parkban sátraztunk. Emiatt olyan felszereléssel kell készülni, ami mínusz 10-től 40 fokig jó. Mivel 4300 kilométeren keresztül viszed a hátadon, kompaktnak kell lennie. Sátor, speciális, alul nyitott hálózsák, derékalj, ruha. A súlyon úgy tudsz spórolni, ha keveset viszel, de az a kevés nagyon jó minőségű.

Összesen hány kilót tett ez ki?

Viktor: Nagyjából 5 és fél kiló volt a cuccom, erre jött a filmezéshez szükséges technika 3 kilója, valamint az étel és a víz súlya. Két aszfaltos út között több napot kell gyalogolni, ezért be kell osztani az ételt. Szakaszonként körülbelül napi 1 kiló kaját vittünk, általában 4-5, maximum 10 napos szakaszaink voltak. A hátizsákom utóbbi előtt volt a legnehezebb, 25 kilós. Legtöbbször 15 kiló alatt tudtam tartani.

Ákos: Az emberek hajlamosak a félelmeiket bepakolni a hátizsákjukba. Azonban minél kevesebb cuccot viszel, annál kényelmesebb lesz hosszú távon az utad. Hegyre felfelé menet még senki sem mondta, hogy bárcsak egy kicsivel nehezebb lenne a hátizsákom.

Változtattatok útközben valamit a felszereléseteken?

Viktor: Amivel elindultunk, az 2500 kilométerig volt jó. Utána volt egy éles váltás, mert magasabb hegyek következtek, úgyhogy szükség volt pár melegebb ruhára is. A logisztikában egy Sacramentóban élő amerikai barátom segített, akivel még az El Caminón találkoztam. Eljött értünk az ösvényhez, pihentünk nála egy napot, felvettük a lakására postázott cuccainkat. Ezekkel aztán végigmentünk a mexikói határig.

Hány cipőt használtatok el az út során?

Viktor: Én hármat, Ákos kettőt. Egyébként a legtöbb túrázó öt cipőt használ, mert körülbelül 800 kilométer után elkezdenek elkopni vagy szétszakadni.

Milyen ételeket ettetek?

Viktor: Majdnem mindennap ugyanazt, négy hónapon keresztül. Szempont volt, hogy kalóriadús, kis tömegű, olcsó ételeket fogyasszunk. Reggel általában zabkását, napközben energiaszeletet, olajos magvakat, csokikat. Este főleg ízesített rizst, tonhalat vacsoráztunk. Utóbbit zacskóban lehet kapni, ami praktikusabb, mint a konzerv, mert össze lehet nyomni. Négy hónap alatt megcsömörlik az ember, ezért nagyon boldogok voltunk, amikor kicsit tudtunk változtatni: mondjuk nem almás, hanem juharszirupos zabkását ettünk reggelire. Amikor kistopoltunk városokba, igyekeztünk meleg ételt is enni, ez legtöbbször hamburger volt.

Ákos: A szervezetem hosszú távon kevésbé bírja az olajos magvakat, ezért inkább a cukros ételeket fogyasztottam. Tudtam, hogy ez nem egészséges, de a kalóriára szükségem volt, anélkül képtelen vagyok ilyen teljesítményre.

Mennyi vizet hordtatok magatokkal napközben?

Viktor: A vizet patakokból szűrtük, általában egy-két liter volt nálunk. A sivatagban volt csak többre szükségünk, de négy literrel azt is meg lehetett oldani.

Hogyan tartottátok a kapcsolatot a külvilággal?

Viktor: Egy kis műholdas eszközzel kommunikáltunk az otthoniakkal. Naponta küldtem egy előre betáplált üzenetet, amiben benne volt, hogy minden rendben, illetve az aktuális pozíciónk. Akkor is ezt küldtem, ha éppen szétfagytunk, vagy nagyon fájt a lábunk. Mert ha nem küldtem volna, akkor a megbeszéltek alapján ki kellett volna minket menteni.

Több nemzeti parkon is átmentetek, nyilván nem sátrazhattatok akárhol. Mi alapján választottátok ki, hogy hol állítsátok fel a sátrat?

Viktor: A szabály az, hogy olyan helyen kell sátrazni, ahol már sátraztak mások. A navigációra használt applikációnk sokszor jelölte is ezeket a pontokat, így előre ki tudtuk őket nézni. Este pedig ott találkoztunk.

Ákos: Naponta átlagosan 40 kilométert haladtunk, így a sátorhelyet is ehhez viszonyítva választottuk ki, 3-4 kilométeres pufferral. Szempontként fontos volt még, hogy legyen a közelében forrás.

Milyen veszélyes állatokkal találkoztatok útközben?

Viktor: Medve, puma és csörgőkígyó végig előfordul az ösvényen. Tarantula és skorpió leginkább csak a sivatagban. Washington és Oregon államokban egyikkel sem találkoztunk, de ahogy megérkeztünk Kaliforniába, egy hét alatt szinte mindegyiket láttuk.

A pumával te találkoztál, Ákos. Hogyan történt?

Ákos: Egy autópálya alatt mentem át éppen. Fejlámpával, maximum fényerőn világítottam, amikor messze megláttam egy világító szempárt. Cikkcakkban közeledett felém. Olyan 20 méterre lehetett tőlem, amikor azonosítottam, hogy ez egy puma. Elkezdtem kővel dobálni, beszéltem hozzá, és énekeltem, hogy tudja, ember vagyok. A másik zseblámpámmal pedig a szemébe világítottam, mert arra nagyon érzékenyek. Körülbelül még húsz percig jött utánam.

A medvékkel milyen élményeitek voltak?

Viktor: Több medvét is láttunk, de a legtöbb elfutott, ahogy észrevett minket.
Az egyik reggel viszont besétált egy a táborunkba a Richardson Lake-nél. Láttam, ahogy körbeszaglássza egy tőlünk 20 méterre lévő túrázó sátrát, majd elment a másik irányba. Nem sokkal később egyre hangosabb „Hey, bear” kiabálást hallottam. Mint kiderült, volt még egy sátrazó tőlünk 100 méterre, akit egy bokor miatt nem vettünk észre. Egy idő után abbamaradtak a kiáltások, úgyhogy valószínűleg elment a medve.

Csörgőkígyók?

Viktor: Nagyon jól beleolvadnak a környezetbe, így háromra is majdnem ráléptem. Általában már több méterről csörögnek, mert a szenzorukkal érzékelik, hogy dobog a föld. A harmadik esetben viszont nem így történt. Már a sivatagban jártunk, egy szikla volt az ösvényen, én pedig éppen léptem át a sziklát, amikor megláttam a túloldalán a csörgőkígyót. Csak akkor kezdett el csörögni, amikor megállítottam a lábamat a levegőben. Na, akkor kicsit elegem lett, el is indultam hátrafelé, Ákos irányába. Amikor látta, hogy rázom a fejem, csak annyit kérdezett, hogy csörgőkígyó vagy medve.

Mennyire veszélyesek a csörgőkígyók?

Viktor: Ha egy fiatalabb mar meg, akkor beléd engedi az összes mérgét. Az idősebbek okosabbak. Ha nem prédaként azonosítanak, csak figyelmeztető harapást, úgynevezett „dry bite”-ot kapsz. Ez azt jelenti, hogy mérget nem enged beléd, vagy csak nagyon keveset. A PCT-n volt egy túrázó lány, akinek „Lucky” volt a beceneve. Rálépett egy csörgőkígyóra, de csak dry bite-ot kapott, így túlélte.

Erdőtűzzel is akadt dolgotok a túrán. Mi történt pontosan?

Viktor: Minden évben vannak erdőtüzek, leginkább augusztusban és szeptemberben, amikor minden kiszárad. Mi is többel találkoztunk, Oregon és Kalifornia határán ki is kellett hagynunk 192 kilométert, mert a tűz miatt lezárták az ösvényt. A PCT-t üzemeltető szervezet kiadott egy közleményt, hogy hivatalos kerülőút nincs, és arra kérik a túrázókat, hogy ne gyalogoljanak a párhuzamos autópálya leállósávjában. Úgy döntöttünk, hogy stoppal átutazunk ezen a részen, mert ha a tűz megfékezéséig várunk, akkor a magashegyi szakaszra nem lesz elegendő időnk.

Ákos: Fájó döntés volt, mert az ember egója ilyen esetben azt diktálja, hogy ne hagyjon ki egyetlen szakaszt sem. Viszont fel kell ismerned, hogy nem vagy okosabb, mint a tűz megfékezésén dolgozó szakemberek. Úgy éreztem, példát kell mutatnunk, és be kell tartanunk a szabályt, akármennyire is nem tetszik. Voltak egyébként olyanok, akik éjszaka átmentek a lezárt részen.

Nemcsak fizikailag, mentálisan is nagy kihívás egy ilyen hosszú túra. Milyen mélypontjaitok voltak?

Viktor: 1900 kilométer környékén volt egy komoly mélypontom. A felénél sem jártunk, és a nehéz részek még előttünk voltak. Nagyon hiányzott a családom és a barátnőm, nagyszüleim pedig idősotthonba költöztek, miután rosszabbodott az állapotuk. Felmerült bennem a kérdés, hogy megéri-e ennyi időt rászánni az ösvényre. Ekkor beszéltem az otthoniakkal, akik mondták, hogy tartsak ki. Miután féltávhoz értünk, már azt éreztem, hogy bármi is jön, megbirkózunk vele. Nem is volt több mélypontom.

Ákos: A túra egy pontján dehidratáció miatt elkezdtek recsegni a szövetek a bokámnál. Két-három hétig az egyik lábamnál jelentkezett a probléma, majd átment a másikra. A bokám mozgásterjedelme teljesen beszűkült, alig bírtam anélkül mozgatni, hogy üvöltsek a fájdalomtól. Amikor a legjobban fájt, Viktor legalább egy órával előttem járt, úgyhogy tudtam, hirtelen nem tudok segítséget kérni, el kell jutnom az esti célig. Általában 7-kor már befejeztük a gyaloglást, aznap viszont csak este 11-kor értem célba. Pont a 10 napos szakasz előtt voltunk, amikor napi 35 kilométereket kell teljesíteni, tíznapnyi élelemmel a hátadon. Tudtam, hogy muszáj előtte pihennem, különben fel kell majd adnom. Kértem külső segítséget, amit szerencsére meg is kaptam, így megoldódott a probléma.

Milyen tapasztalataitok voltak a többi túrázóval?

Ákos: A hosszú távú túrázó furcsa állatfaj. Mivel van az egészben egy „eléggé meg kell szenvedni az eredményért" faktor, szerintem furcsának kell lenni ahhoz, hogy az ember szeresse ezt csinálni. De pont emiatt nagyon jó érzés, amikor megérkezel a helyre, ahol hozzád hasonló fura emberek vannak. Azt érzed, hogy ha korábban sehova se tartoztál, most már igen. Egyébként több száz túrázóval találkoztunk, mindenki nagyon segítőkész volt. Mivel egy hajóban evezünk, mindenki megpróbál segíteni, ahogy csak tud, mert tudja, bármikor kerülhet fordított helyzetbe.

És a helyiekkel milyen élményeitek voltak?

Viktor: Egyszer odajött hozzám egy vadidegen férfi, és a kezembe nyomott egy karton sört. Kérdeztem tőle, hogy miért? Azt válaszolta, hogy csak érezzétek jól magatokat.

Ákos: Máskor meg stopoltunk, és egy ellenkező irányba tartó autós megfordult, és elvitt minket a legközelebbi településre. Mások adtak banánt, vagy meghívtak minket kajálni, cserébe semmit sem vártak el. Magyarként nehéz elfogadni a segítséget, mert nem ehhez vagyunk szokva. Nem azt nehéz kimondani, hogy köszönöm szépen, hanem magadnak azt, hogy igen, elfogadhatom az önzetlen segítséget. Nekem legalábbis baromi nehéz volt.

Viktor: Olyan is volt, hogy valaki stoppal elvitt minket a városba, majd azt mondta, megvár minket. Hiába mondtuk neki, hogy 6-7 órára van szükségünk, hogy mossunk, fürödjünk, együnk, ragaszkodott a dologhoz. Külön meg kellett kérnünk, hogy ne várjon ránk, mert rosszul érezzük magunkat, hogy az egész napját velünk kell töltenie.

Voltak különleges sofőrök?

Viktor: Egyszer megállt egy autó, amire egy trailer volt kötve, két lóval. Benéztem a kocsiba, és az anyósülésen egy shotgunt láttam, a mennyezetről pedig két pisztoly lógott. Aztán mondta a férfi, hogy bocs, nyugodtan rúgd arrébb a fegyvert. Miközben autóztunk a szerpentinen a legközelebbi városba, valaki hátulról dudált, mire a sofőröm bemutatott neki, majd megszólalt, hogy az ilyenekre néha fegyvert is szokott fogni.

Mennyire ismerték Magyarországot az amerikaiak?

Viktor: A legtöbb amerikainak fogalma nincs, hogy hol van Magyarország. Volt, aki megkérdezte, hogy nálunk tényleg van-e McDonald’s és Starbucks.

Mit tanított nektek ez a túra?

Ákos: Egyrészt azt, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet kontrollálni. Tetszik, vagy nem, túl kell rajtuk lépni. Másrészt újra megismertette velem a teljes szabadság érzését. Valószínűleg soha nem leszek annál szabadabb, mint amilyen a PCT-n voltam.

Viktor: Tudom, hogy kamu motivációs szövegnek hangzik, de a PCT tényleg megtanítja, hogy mindig mindenre van megoldás. Az ösvényen ugyanolyan kihívások vannak, mint a való életben, csak kicsit más környezetbe átültetve, ezért a sikeres teljesítés magabiztosságot ad a túra utáni életre is. A kitartást, az áldozatvállalást és az akaraterőt a mindennapi életben is lehet kamatoztatni.

Mit tanácsoltok azoknak, akiknek az interjút olvasva megjön a kedvük a hosszú távú túrázáshoz?

Viktor: Kicsiben kezdjék, hétvégi, 2-3 napos túrákkal. A gyakorlásra itthon is rengeteg nagyon jó lehetőség van, nekem például a Kéktúra a kedvenc ösvényem. Később jöhetnek az egy-két hetes túrák, akár külföldön, magashegységekben. Ha valaki már megcsinált egy kéthetes, sátrazós túrát külföldön, akkor a PCT-be is belevághat akár. Csak mennyiségben lesz sokkal több.

Ákos: A hosszú távú túrázás maraton, nem sprint. Nem pár nap alatt kell megváltani a világot, hanem konzisztensen kell minden nap tenni érte. Szerintem egyébként ez sokkal nehezebb, mint egyszer belerakni valamibe nagy energiát. Nem kell félni a hosszú távú túrázástól, nem egy misztikus dolog. Ha kivesszük a pénzügyi faktort, a PCT-t minden egészséges ember meg tudja csinálni, aki ma le tud gyalogolni 10-15 kilométert nagyobb hátizsák nélkül. Csak akarat kell hozzá.

A spanyolországi Haute Randonnée Pyrénéenne (HRP) és a korzikai Grande Randonnée 20 (GR20) túrátokról is készült dokumentumfilm. Ezúttal is lesz film? Ha igen, mikor?

Viktor: Lesz, jövőre. Pontos időpontot még nem tudok mondani, de valószínűleg az év második felére várható a premier.