Doszpot Péter: „Soha nem gondoltam volna magamról, hogy ilyen odaadó férj és apa leszek”

Munkája révén sok mindent tudni önről, azt azonban nem, hogy gyerekkora óta zsarunak készült?
Doszpot Péter: Zoológus akartam lenni, de miután nem voltam éltanuló, le kellett mondanom erről. Édesapám katonatiszt volt, édesanyám védőnő, vidéken, egy honvédségi lakótelepen nőttem fel, boldog gyerekkorom volt, de arról, hogy mi legyek, fogalmam nem volt. Imádtam az állatokat, karatéztam, edzések, edzőtábor, ez tette ki az életem, semmi szórakozás. A barátaim a rendvédelemben dolgoztak, hívtak mindig magukkal, menjek velük bolti betöréshez, tej- és kenyérlopáshoz, önkéntesként segítsem őket. Azt, hogy egyszer gyilkossági nyomozó leszek, álmomban nem gondoltam, de jó döntés volt. Szerettem a munkám, de ez már a múlt.

Több mint két évtizeddel ezelőtt hagyott fel a rendőri munkájával. Senki nem értette, miért.
D. P.: Majd’ ötvenévesen vonultam vissza, nem volt könnyű döntés, de ennek két oka is volt. Az egyik, évtizedeken át pörgős életet éltem, a rendszerváltás követően ugyanis olyan sok gyilkosság történt, hetente legalább három, most évente van három. Volt, hogy szinte a nap 24 órájában dolgoztam. A kétezres évek elején azt éreztem, kezdek kiégni, így pedig nem szabad tovább dolgozni. Aztán a rendőrségen a főnökeim sem nézték jó szemmel, hogy önjáró voltam. Ekkor hoztam meg a döntést, nyugdíjba megyek, és visszavonulok. Nem sokáig „unatkozhattam,” egy őrző-védő cégnél kezdtem dolgozni, ahol biztosítási ügyekben is nyomoztunk.

Hogy bírta a gyilkossági nyomozásoknál a sok tragédiát, amivel nap mint nap találkozott?
D. P.: Az ember egy bizonyos idő után megtanulja ezeket kezelni. Soha nem vittem haza a munkámat, mert aki hazaviszi, aki állandóan ebben a világban él, az előbb utóbb bekattan, alkoholista lesz, vagy, ne adj’ isten, kábszeres. Meg kell találni a határokat, hol van vége egy napnak, hol van vége egy gyilkossági ügynek. Például én annyira távolságtartó tudtam maradni a gyilkosságoktól, hogy soha nem féltettem túl a gyerekeimet, nem volt izgalom bennem, amikor elmentek szórakozni. A fiaim már nagyok, az egyik 37, a másik 34 esztendős, normálisan élnek, és szerencsére nem érte őket semmiféle tragédia. Egyébként a munkám miatt a halálhoz való viszonyom is távolságtartóbb, mint más embernek, képes vagyok hamar túllépni rajta.

Azon viszont nem tudott hamar túllépni, amikor az ikerlányai közül az egyik súlyos beteg lett.
D. P.: Zia tizennégy napon át volt élet-halál között, tüdőgyulladást kapott, amit egy baktérium felülfertőzött, és a tüdejének a 90 százaléka vált légzésmentes területté. Mélyaltatásban volt, a legnagyobb tragédia azonban az volt, hogy az orvosok sem tudták, mi okozta a betegséget, csak találgatták, milyen gyógyszert adjanak neki, ami hat. Volt olyan három napunk, amikor mindennap úgy mentünk be a kórházba, vajon él-e még… Az intenzíven a főorvos azt mondta, imádkozzunk, hátha ez segít. Ha egy orvos ilyet mond, akkor az ember minden fogódzót­ elveszít. Aztán egyik nap a doktornő így várt: „Óvatosan mondom, mintha túl lenne a nehezén, elkezdett a szervezete reagálni az egyik antibiotikumra.” Attól kezdett rohamosan javult az állapota.

Beszélt a fiairól, ők az első házasságból vannak, az ikerlányok a másodikból.
D. P.: Miután elváltam az első feleségemtől, őszintén megmondom, először fellélegeztem, hogy végre annyit dolgozhatok, amennyit akarok, végre nem kell elszámolnom az időmmel. Egy idő után aztán elegem lett abból, hogy hazamegyek az albérletembe, senki nem vár otthon, az járt a fejemben, atyaúristen, hülye vagyok, mit keresek én egyedül egy vadidegen lakásban? Aztán évekkel később megismertem Evelint, a második feleségemet. Neki volt egy két és fél éves kislánya, akit először a nevemre vettem, később örök befogadtam. Nálunk a kutya és a macska is fiú volt, így nagyon örültem, hogy végre lett egy kicsi lányom is. Nemcsak Evelinbe, de Hannába is beleszerelmesedtem. Aztán felvetődött a kérdés, legyen-e közös gyerekünk. Igen volt a válasz, így jött Zoé és Zia. Fantasztikus boldogság és öröm volt, amikor megérkeztek. Azóta a feleségemmel és a gyerekeimmel nagyon boldogan élünk, néha zavarba ejtően boldogan. Soha nem gondoltam volna magamról, hogy ilyen odaadó férj és apa leszek. Fiatal voltam, huszonhárom éves, amikor megszülettek a fiaim, akkor karrierépítésben voltam, az időm nagy részét a rendőrségnél töltöttem, nyomoztam. Nekem akkor ez volt az első, most a család mindent felülír.

Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu

The post Doszpot Péter: „Soha nem gondoltam volna magamról, hogy ilyen odaadó férj és apa leszek” first appeared on Story.