Gary Oldman még mindig elviselhetetlen alak az egyik legjobb mai sorozatban, amely nem akar kifulladni

Nem egyszer panaszkodtunk már mostanában a sorozatipar általános állapota miatt: az előző évtizedben még aranykorát élő műfajt az utóbbi években számos nehézség sújtja, és ennek logikus következménye, hogy a streamingcégek is inkább biztosra mennek, és kevés a kiemelkedő, neadjisten merész produkció. Ennek ellenére a 2020-as évtized is produkált már néhány elsőrangú, visszatérő sorozatot: A mackót és az Ipart már méltattuk itt, és hasonlóan lelkesen számoltunk be az Utolsó befutók (Slow Horses) első évadáról két évvel ezelőtt.

A Mick Herron regényfolyamából készülő sorozat a remek rajt után annak ellenére is tartani tudta a színvonalat, hogy az áltagosnál gyorsabb tempóban érkeztek az újabb évadok: a második még 2022 végén kijött, míg a harmadik tavaly novemberben került fel az Apple TV+-ra. Az Utolsó befutókban az volt a különösen bravúros, hogy valójában nem talált fel semmi újat, egyszerűen csak fogta a kémthrillerek jól ismert tartozékait, és úgy keverte újra őket, hogy azt a kor követelményeihez igazította: pörgős sztori pillanatnyi üresjárat nélkül, fordulatos történetek, melyek annyira azért nem is valószínűtlenek, és minden kalandfilmes túlzás ellenére még a mi valódi világunkban is előfordulhatnak. Ehhez méltó költségvetés dukált, a sorozat kiállítása is pazar, folyamatosan bámulatos londoni helyszíneken járunk, és persze itt vannak hárman a legnagyobb, még élő brit filmszínészek közül.

Nyilván nem mellékes, hogy Herron regényalapja is kiváló, de hányszor csalódtunk már, amikor elsőrangú irodalmi alapanyagból középszerű sorozat született. Hogy ez ilyen jól sikerült, az a korábban politikai szatírákban dolgozó showrunner, Will Smith érdeme, aki imponáló magabiztossággal nyúl a regényekhez, és teremt belőlük saját kis univerzumot. És lehet akármilyen erős a szereposztás, sokat segít, hogy remekül megírt karaktereket kellett életre kelteniük a színészeknek, mindenekelőtt Gary Oldmannek, akinek úgy fest, Jackson Lamb az utolsó igazán emlékezetes szerepe, ám ezt a kiégett, állandóan másnapos és visszataszító külsejű, egykori szuperkémet látható lelkesedéssel formálja meg évadról évadra, és úgy is a sorozat legnagyobb vonzereje marad, hogy sokszor hosszú percekig nem is látjuk. Fokozottan igaz ez a másik két színészlegendára: Kristin Scott Thomas túlzás nélkül brillírozik Diana Taverner, a brit kémelhárítás (MI5) főigazgató-helyettese szerepében, és még nála is kevesebbszer láthattuk Jonathan Pryce-t, aki egy nyugdíjas kémfőnököt alakít, mellesleg a sorozat tulajdonképpeni főhőse, River Cartwright nagyapja is ő.

River Cartwright ugyanis az idealista és jóindulatú főhős a sorozatban: igazságtalanul száműzték a Slough House-ba, azaz a parkolópályára került, irodai munkára kötelezett egykori kémek közé, mégis mindig ő kerül az események sűrűjébe. River messze van a szuperhőstől, sőt, nem egyszer amatőr hibákat vét, de valahogy mindig kivágja magát és általában ő lesz az adott ügy kulcsfigurája. Ettől még ugyanúgy marad a lúzerek között, akik azonban újra és újra bizonyítják, hogy semmivel sem rosszabbak a testület kötelékében maradt nagyképű kollégáiknál. Jack Lowden számára egyértelműen River Cartwright hozta meg a kiugrást, és az idősebb, elismert színészek társaságából sem lóg ki, üdítő öniróniával formálja meg a folyton életveszélyben szerencsétlenkedő ügynököt.

Rajta kívül ott vannak a Slough House állandó bútordarabjai, akik közül azért évadonként elveszítünk egyet, de ez szükséges ahhoz, hogy a sorozat ne váljon önismétlővé. Ez akkor is igaz, ha ők alaposan a szívünkhöz nőttek az előző évadok folyamán, bár a csapat egyetlen normális tagja, Louisa (Rosalind Eleazar), és az üdítően ostoba hacker, Roddy Ho (Christopher Chung) azért mintha fontosabbak lennének a többieknél. És említsük meg a Lambbel kis háborút vívó, volt alkoholista Standisht is (Saskia Reeves), aki ebben az évadban külön utakon járt ugyan, de van egy olyan gyanúnk, hogy ő sem szabadul olyan könnyen a Slough House-ból.

Amikor fentebb utaltam arra, hogy a kémthriller műfaját a korszellemhez igazították, akkor nem esett szó arról, hogy az Utolsó befutók hangvétele már magán hordozza a poszt-Utódlás sorozatok világképét, amelyben a vezetők (legyenek azok politikusok vagy titkosszolgálati főnökök) vagy kontraszelektált, inkompetens hülyék, vagy végtelenül cinikus és könyörtelenül pragmatikus manipulátorok. Az előbbire példa az MI5 új vezetője, a simulékony és teljesen alkalmatlan Claude Whelan, akit rendkívül szórakoztatóan alakít James Callis, az utóbbira pedig a már említett, rideg, lekezelő modorú, de mindig szellemes Diana Taverner – nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire tökéletes Kristin Scott Thomas ebben a szerepben. Ha valakiről spinoff sorozat készülne egyszer innen, akkor egyértelműen rá szavaznánk.

Szintén fontos eleme a Slow Horsesnak, hogy minden esetben kiderül, hogy a megoldandó ügyek (évadonként egy) mögött nem (csak) valami külföldi főgonosz áll, hanem mindegyikről kiderül, hogy az MI5 valami múltbeli stiklije vagy inkább döbbenetesen gonosz hülyesége üt vissza. Ennek megfelelően Lamb és társai a legtöbbször az MI5 biztonsági szolgálatával, azaz a „kutyákkal” kerülnek szembe, ezért nincs egyértelmű antagonistája a sorozatnak, noha minden évadban megjelenik valami ijesztő terrorista/tömeggyilkos pszichopata is. A most véget ért negyedik évad se kivétel, de erről mást most nem is mondanánk, arról viszont annál többet, hogy szerencsére a sorozat semmit se veszített lendületéből, legszívesebben egyben nézné végig az ember mind a hat részt. Elképesztően látványos és intenzív akciójelenetek (legtöbbször zsúfolt belvárosi helyszíneken vagy éppen a St. Pancras pályaudvaron) és néha brutális, néha viszont vígjátékba illő bunyók szegélyezik a sztorit, a történetvezetés könnyed és nincs túlbonyolítva, de nincsenek is a forgatókönyv kedvéért kreált, életszerűtlen fordulatok.

És ugyan az Utolsó befutók igazi műfaja thriller, a sorozat legalább ugyanannyira vicces, mint izgalmas, arról nem is beszélve, hogy nagyon angol is egyben. A párbeszédek briliánsak, Herronnak pedig simán elhisszük, hogy legalább annyira járatos a titkosszolgálatok világában, mint John Le Carré volt, pedig elvileg nem. A sorozat viszont komoly is tud lenni, ha kell, most például szívszorítóan mutatja be River nagyapjának egyenlőtlen küzdelmét a demenciával. És itt kanyarodunk vissza Gary Oldmanhez, aki ugyan a sorozat leghálásabb szerepét kapta, ám Jackson Lamb csapda is, hiszen viszonylag hamar kiderült már, hogy az elhanyagolt külső és a modortalan stílus mögött érző szív rejtőzik, erre pedig nem lehet évadokon át építeni egy figurát. Lamb ezért egyre árnyaltabb ábrázolást kap, és csak remélni lehet, hogy még többet tudunk meg a múltjából az ötödik évadban, mely olyannyira lesz, hogy már az előzetese is látható. Megjelenésekor még a legjobb mai kémsorozatként aposztrofáltuk az Utolsó befutókat, de a „kém”-et most már nyugodtan ki is vehetjük.

Utolsó befutók (Slow Horses), 4. évad, 6 epizód, 2024, Apple TV+. 24.hu: 9/10

The post Gary Oldman még mindig elviselhetetlen alak az egyik legjobb mai sorozatban, amely nem akar kifulladni first appeared on 24.hu.