„Igen, ki lehetne mondani azt a szót, hogy kórházbezárás”

A minap sajtótájékoztatón beszéltek arról, mik a jó és a problematikus irányok a kamara szerint az egészségügy átalakításában. Merre tart és milyen a helyzete ma az egészségügynek?

Meglécz Katalin: 2020-ban került a járvány miatt előtérbe az egészségügy. Az átalakítást és annak tudatosítását, hogy hozzá kell nyúlni az egészségügyhöz, a Covid-járvány tapasztalata hozta meg. Az érdemi átalakítás azonban csupán 2022-ben, a járvány lecsengésével kezdődött, vagyis még csak két év telt el.

Svéd Tamás: Ez a kis idő is rávilágított arra, hogy jelentős különbségek vannak az elvek, a kommunikáció, a szabályok, valamint a gyakorlat között. Az onkológiai ellátás jó példa erre. A szabályozás szerint megalapozott gyanú esetén két héten belül meg kellene történnie a képalkotó diagnosztikának, hat héten belül pedig el kellene jutni a terápiáig. A gyakorlat azonban nem ez, sajnos sokszor sokkal több idő, amíg a beteg kezelést kap. A kormánytól egyébként azok a mondatok és elvek köszönnek vissza, amiket mi is régóta hangoztatunk a centralizáció szükségességéről, a hatékonyság növeléséről, az átszervezésről, az alapellátás, az egynapos sebészet és a szakrendelők megerősítéséről. És halljuk azt is, amivel szintén egyetértünk, hogy a megfelelő ellátásokat a megfelelő gyakorisággal a megfelelő színvonalon végző kórházakhoz érdemes csoportosítani. A tervezett átstrukturálás helyett azonban

a gyakorlatban sokkal inkább a humánerőforrás és eszközhiány szabja meg azt, hogy mely osztályok zárnak be vagy szüneteltetik rövidebb-hosszabb időre az ellátást.

Ezért alakulhat ki, hogy például olyan urológiai osztályok is bezárnak vagy alulműködnek, amelyek aránylag nagy területért felelősek, miközben kisebb centrumok nyitva maradnak.

A betegek közben több tíz kilométereket utaznak, hogy ellátáshoz jussanak.

Svéd Tamás: Erről éppen az urológiából van egy hajmeresztő eset: szakrendelés Veszprémben, sürgős műtét Győrben, elektív műtéti ellátás Sopronban, az urológiai onkoteam pedig Zircen. Addig, amíg az az alapmantra, hogy „kórházat nem zárunk be”, valamint az, hogy az egészségügyre szánt jelenlegi pénz némi hatékonyságnöveléssel elegendő, nagyon nehéz jelentős előrelépéseket tenni, és marad a tűzoltás. Meg kéne nyerni az orvostársadalom és a lakosság támogatását, és

meg kéne lépni fájdalmas lépéseket is.

Milyen fájdalmas lépésekre gondol?

Svéd Tamás: Például annak a kimondására, hogy nincs létjogosultsága egy olyan szülészeti osztálynak, ahol heti átlagban 5–10-nél több szülést nem vezetnek le. Hiába része az adott város indentitásának a szülészet, ki kell mondani, hogy így nem működhet, mert veszélyes és gazdaságtalan. Nincs meg a kellő gyakorlat, rutin, nem fenntartható baj esetére a szükséges háttér. Helyette egy távolabbi, de nagyobb és felszereltebb szülészetet kellene kijelölni. Ugyanez igaz kisebb sebészeti osztályokra, de sok más egyéb ellátásra is. Ki kell mondani, hogy mi az, amiből a betegek jobb ellátást kaphatnak némi utazás árán. Igen, ehhez le kell nyelni a békát, hogy az eddig a szomszédban lévő kórház mostantól szakrendelőként, nappali kórházként, esetleg rehabilitációs központként működik majd.

Éppen a szülészeti ellátást fazonírozza újra a kormány egy nemrég megjelent rendelettel, amelynek értelmében alacsonyabb ellátottsággal rendelkező osztályokon is lehet szülni, igaz, csak komplikációmentes várandósság esetén. Mit szól ehhez a kamara? 

Svéd Tamás: Ez épp ellenkező irányba viszi a szülészeti ellátást. A korábbi keretszabályok fellazítása zajlik azért, hogy az előbb említett kisebb kórházak szülészetei megmaradhassanak, miközben jó eséllyel inkább be kéne zárni azokat. Ez nem a beteg- és gyermekbiztonságot szolgálja.

Meglécz Katalin: Abban egyetértünk, hogy az egészségügy mielőbbi átalakítása szükséges. Azt nem látjuk, sőt a szakma és a társadalom sem látja: merre haladunk. Ha látnánk, akkor a környezet is támogatóbb lenne, és az emberek is jobban megértenék, miért történik az, ami történik. Most csak azt látja a beteg, hogy nincs vagy szünetel az ellátás, és az az orvos, akihez eddig járt, elment. Nem tudja, hol van és miért nincs. Az már nem jut el hozzá, hogy távolabb ugyan, de máshol jobb ellátást kaphat.

Azért az érthető, ha egy várandós nő aggódik, mert nincs a közelben osztály, ahol szüljön, és többet kell majd utaznia. Nem biztos, hogy meg lehet nyugtatni azzal, hogy messzebb jobb ellátást kapna. 

Svéd Tamás: Abszolút jogosan esik kétségbe, ha ez egyik napról a másikra történik. De nézzünk meg egy közelmúltbeli kisvárosi gyakorlatot. Ha csütörtökön megindult a szülés, azt szerencsés esetben komplikációmentesen levezették az adott kórházban, mert pénteken volt még ott ellátás. De ha péntek délután indult be a szülés, akkor mentőbe tették az anyát, és átszállították pár tíz kilométerrel arrébb, mert a hétvégén már nem üzemelt a szülészet. Hasonlóan szállították a frissen szült, de haza még nem engedhető kismamákat és újszülöttjeiket is. Ezek kockázatos gyakorlatok, és nem tesznek jót sem a kismamáknak, sem a születendő vagy megszületett gyerekeknek. Ha az adott osztályok megszüntetését jól előkészített kommunikáció kíséri, és megértetik az emberekkel, hogy kissé távolabb ugyan, de jobb ellátásban lesz részük, akkor mindenki nyugodtabb lenne és tisztán látna.

Nekünk egyben ez az ajánlatunk a politika felé: ha először a kamarát meggyőzik az átalakítás szükségességéről és előkészítettségéről, akkor mi nyíltan kommunikálva támogatni fogjuk azt szakmai oldalról. Elmondjuk a lakosságnak, hogy racionális és szükségszerű a bezárás.

Meglécz Katalin: Ha viszont ki vagyunk zárva, akkor csak azt tudjuk mondani, hogy nem látjuk, mi és miért történik. Az orvosok sem fogják ezt érteni. Jó példa a háziorvosi ügyeleti rendszer: amikor elkezdődött a bevezetése, nagyon sok vitás és hiányos pont volt. Egy év után eljutottunk oda, hogy folyamatos tárgyalásokkal sok mindent rendezni tudtunk, és a budapesti rendszer átalakításába már a folyamat elején bekerült a kamara. Reményeink szerint, mire eljutunk az októberi bevezetésig, zökkenőmentes lesz az ellátás, mert a vitás pontokat előre lehet rendezni úgy, hogy látjuk, merre haladunk és mi a szándék.

Az irányokat lefektették a Boston Consulting Group által 2020-ban készített tanulmányban, csak épp tíz évre titkosították az anyagot. A minisztérium szerint azért, mert a tartalma ellenállásba ütközne, és pánikot keltene, ez pedig befolyásolná a törvényalkotók munkáját. Miből gondolják, hogy nem a Belügyminisztériumnak van igaza?

Svéd Tamás: Az egészségügy átalakítása semmiképp sem megy egyik napról a másikra. Társadalmi konszenzus mentén 10–20 év alatt lenne ideális levezényelni. Hangsúlyozom: közös társadalmi megállapodás szükséges arról, mit kell csinálni. Ehhez ismert és széles körűen elfogadott tervek kellenek, melyek megvalósítását éppen ezért az ellenzék sem támadja, és egy esetleges kormányváltás esetén is végig viszik.

Meglécz Katalin: Vannak jó nemzetközi példák. Hollandia is átalakította az egészségügyét úgy, hogy össztársadalmi konszenzus volt körülötte. Tudták, merre haladnak, mit szeretnének elérni. A lakosságot igenis meg lehet győzni, hogy álljanak a változás mögé. Persze az átalakítás mindig érdeksérelemmel jár. De ha ezt előre tudjuk, akkor fel lehet rá készülni.

Svéd Tamás: A jelenlegi átalakítást befolyásolja az is, hogy milyenek a pillanatnyi politikai erőviszonyok, milyen lobbierők mozdulnak meg. Látunk példát arra, hogy az adott régió kormánypárti országgyűlési képviselője hegyeket mozgat meg a területén működő kórház védelmében, miközben a központi akarat feltehetőleg az, hogy az adott kórház fenntartásának nincs racionalitása. Ha ismert lenne, hogy mi a terv, akkor kevésbé lehetne az aktuális erőviszonyok mentén pillanatonként bezárni, aztán újranyitni, majd megint bezárni osztályokat.

Információink szerint a BCG-tanulmányban szerepel az az ajánlás is, hogy kórházakat kell bezárni. A kormány azonban kategorikusan elzárkózik ettől, még a kifejezést is kerüli. A kamara szerint szükség van kórházbezárásra?

Svéd Tamás: Ha mindenki számára ismert, jól előkészített koncepció mentén zajlik, tudjuk, hogy az érintett kórház ellátását melyik centrum, milyen formában, milyen büdzséből, mennyi plusz forrással veszi át, akkor igen. Egyetértünk abban, hogy a magyar egészségügy masszívan kórházcentrikus, túlságosan széttagolt.

Ennyi kórház és ellátóhely üzemeltetéséhez abszolút nincs megfelelő számú szakdolgozó, és orvosból sincs elég. Igen, ki lehetne mondani azt a szót, hogy kórházbezárás.

Meglécz Katalin: A kórházi ellátás a legdrágább. Azt a pénzt, amit megtakarítanánk azzal, hogy racionalizálják a funkciókat vagy a kórházak számát, a járóbeteg- és alapellátásra lehetne fordítani. Ez azt eredményezhetné, hogy kevesebb beteg kerülne a kórházakba.

A szegedi gyermektraumatológia anomáliája is rávilágít a kórházi rendszer problémáira és az orvoskamara egyik fontos funkciójára: hogy jelezze a bajokat a döntéshozók felé. Az ellátás legfelsőbb szintjét jelentő egyetemi klinikán hogyan fordulhatott az elő, hogy hetekre leáll egy ellátás?

Meglécz Katalin: A kamara területi szervezetéhez érkezett jelzés, ami előtt a Csongrád vármegyei területi szervezet elnöke kért tájékoztatást az egyetemtől. Miután onnan nem érkezett válasz, országos szintre került az ügy, így jutott el hozzánk. Első körben én is az egyetemet szólítottam meg, majd nagyjából tíz nap múlva az államtitkárságot is. Volt egy kijelölő határozat az Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központtól (ha egy kórház nem tudja ellátni a feladatait, akkor a határozat kijelöli, hogy mely intézmények veszik át a feladatait – a szerk.), ami négy napra szólt az ellátás-átirányítást illetően, csakhogy hetek elteltével sem vonták azt vissza. Végül Pintér Sándor lépett az ügyben, így néhány napon belül megoldás született a gyermekek traumatológiai ellátására.

Svéd Tamás: A történet ott kezdődik, hogy van a magyar egészségügyi infrastruktúrának egy olyan része, ami felújított és modern. A szegedi egyetemen is van például egy csodálatosan rendbe tett fül-orr-gégészeti központ, viszont vannak olyan részei is, amelyek az 1920-as években épültek, és jórészt változatlanok. Úgy tudjuk, a gyermektraumatológia is egy ilyen épületben üzemelt sok éven keresztül. Egy uniós pályázaton 4,5 milliárd forintot kaptak arra, hogy felújítsák. Valahogyan azonban a 4,5 milliárdból 1,9 milliárd lett, és ebből sem történt meg az épület érdemi felújítása. Egy tisztasági festés és minimális felújítás után azt mondták, ebben a formában kell – részben új műszerekkel, de a régi infrastruktúrában – a régi műtőbe visszaköltözni. A visszaköltözésre kaptak négy napot, erről szólt az NNGYK kijelölő határozata: amíg visszaköltöznek, addig a gyermektraumatológia és sebészeti ellátást a fővárosi Heim Pál Kórház és a Manninger Jenő Baleseti Központ, illetve Debrecen és Pécs látja el.

Az NNGYK az újraindítás előtt ellenőrizte a régi-új műtőt, és megállapították, hogy felújítás nélkül az alkalmatlan a műtétek elvégzésére. Ezt követően az egyetem részéről nem reagáltak kellő gyorsasággal erre a helyzetre, a kijelölő határozat érvényben maradt, ennek következményeként a gyermekek ellátásáért több száz kilométert kellett utazni. Végül – sok hét és a BM közbenjárása után – az egyetem kijelölt egy másik műtőt.

Helyreállt a gyermektraumatológiai ellátás Szegeden?

Svéd Tamás: A helyzet továbbra sincs teljesen és véglegesen rendezve, mert úgy tudjuk, hogy a gyerekeket hozzák-viszik az ápolásukra szolgáló épület és az attól 400 méterre található kijelölt műtő között. Ez sem ideális megoldás, de legalább nem több száz kilométert kell utazniuk az ellátásért.

Takács Péter államtitkár az ügy kapcsán szegedi professzorok egymás közötti rendezetlen vitáiról beszélt. Ez mit jelent?

Svéd Tamás: Ezt nem szeretnénk kommentálni. A végeredmény az lett, hogy mégiscsak tudtak egy műtőt biztosítani, ha több hét késéssel is.

Meglécz Katalin: Ennek nem kellett volna eljutnia államtitkári és miniszteri szintig. Ezt a problémát helyben kellett volna rendezni.

Vannak még ehhez hasonló anomáliák, amelyek eljutnak a kamarához?

Svéd Tamás: Gyakori, hogy egyetlen ember kiesése is komoly gondot okoz.

Előfordult, hogy egy kisváros gasztroenterológiai ellátásáról az a hír érkezett, hogy az endoszkópos vizsgálatok két hétig szünetelnek, mert az egyetlen hozzáértő orvos kisebb műtéti beavatkozáson esett át. A kórház aztán újabb két hétre kért kijelölő határozatot, mert az orvos lassabban lábadozott, mint ahogy várták. Ahol egyetlen emberre van kihegyezve az ellátás, az rendszerhiba, és azt jelenti, hogy nincsenek tartalékok a rendszerben.

A kamarához érkező jelzések alapján mi rajzolódik ki, hol van a legnagyobb probléma?

Svéd Tamás: Az onkológiai ellátás áldatlan helyzetéről elég sok visszajelzés érkezik. Többnyire arról, hogy nem sikerül időben, a megfelelő módon és a megfelelő ütemben végigvinni a betegeket a szükséges kivizsgáláson, későn áll fel a terápiás terv. Az orvosok rossz hangulatáról is érkeznek információk.

Meglécz Katalin: A kirendelések is nagy problémát jelentenek. Amikor az összevonások után a kórház telephelyévé válik egy másik város kórháza, és oda rendelik ki az orvost. Hivatalosan ez nem kirendelésnek, hanem belső vezénylésnek számít. Előfordul, hogy ez 50 kilométer utazást jelent az orvosnak. Ez hosszú távon elfogadhatatlan.

A vármegyei kórházak még több jogosítványt kaptak az új törvénymódosítás értelmében, és már nemcsak vezényelhetik a hozzájuk tartozó kisebb kórházak egészségügyi dolgozóit, hanem a 200 ezer forint feletti értékű eszközeikkel is szabadon rendelkezhetnek. Jó iránynak tartják, hogy ilyen módon centralizálódik az ellátás? 

Svéd Tamás: Az, hogy régiós központok létesülnek, nem feltétlenül baj, sőt. Ugyanakkor kérdés, hogy a vármegyei kórházakban, amelyek bajlódnak a saját problémáikkal is, az igazgatás és a vezetés felkészült-e arra infrastrukturálisan, anyagilag és humánerőforrás tekintetében, hogy egy komplett vármegyéért feleljen. Az is kérdés, hogy a jelenlegi infrastruktúra és anyagi ellátottság mellett nem azt fogják-e választani, hogy akár a periférián lévő kórházak elsorvasztása árán is a saját intézetüket tartják életben.

Elképzelhető, hogy egy megyei kórház úgy dönt, elveszi a kisebb tagkórház eszközeit, ahol amiatt megszűnik egy adott ellátás?

Meglécz Katalin: Benne van ez a lehetőség is, igen. Ugyanakkor fordítva is lehetséges: ha egy vármegyei kórház, például a veszprémi úgy látja, hogy Ajkán nagyobb szükség van egy bizonyos ellátásra, akkor Veszprémből csoportosít át eszközöket és embereket Ajkára, és a vármegyeszékhelyen szűnik meg az ellátás.

Amikor 2020-ban megállapodtak a béremelésről és a hálapénz kivezetéséről, a kézfogó után két nappal jött egy olyan törvényjavaslat, amelyben sok minden más is szerepelt, például az egészségügyi dolgozók jogállásának megváltoztatása. Készülnek arra, hogy – bár a tavalyi mélyponthoz képest most sokkal jobb a viszony a kamara és a minisztérium között – húzhat olyan váratlan dolgot a kormány, amit előzetesen nem tesz le a kamara elé a tárgyalóasztalra?

Svéd Tamás: Nekünk a mindenkori kormányzattal és ágazati vezetéssel kell dolgoznunk, bármilyen kormányról van szó. Meg kell találnunk azokat az eszközöket, amelyekkel megpróbálhatjuk befolyásolni a döntéseket abba az irányba, amelyet mi mint szakmai szervezet helyesnek találunk.

Meglécz Katalin: Az orvosi kamara nem politizál. Nem azt nézzük, mi az éppen aktuális kormány politikai iránya, hanem azt szeretnénk, hogy az egészségügy jó irányba haladjon, és ehhez nyújtunk támogatást.

Nekünk nem ellenzéki vagy éppen kormányzatot támogató szerepben kell fellépnünk. Két dolgot tartunk szem előtt: az egészségügyet és a betegérdeket.

Svéd Tamás: És ennek érdekében kritizáljuk, ami szerintünk helytelen, ugyanakkor nagyon szívesen támogatjuk, ami jó. Utóbbit lelkesen képviseljük a társadalom felé is.

The post „Igen, ki lehetne mondani azt a szót, hogy kórházbezárás” first appeared on 24.hu.