Orbán Balázs, Ukrajna és a magyar történelmi emlékezet
Nem szabad kimondani, hogy van párhuzam az 1956-os Magyarország és a mai Ukrajna között, mert ha van, az alapvetően megkérdőjelezi azt, amit eddig magunkról és a világról gondoltunk.
Van egy nagyon találó, az amerikai politikában sokszor előkerülő kifejezés arra, amit Orbán Balázs miniszterelnöki tanácsadó csinált, amikor az ukrajnai háborút kommentálva azt mondta, 1956 tapasztalata alapján nem tanácsos védekezni az orosz agresszióval szemben. „Saying the quiet part loud”, vagyis „hangosan kimondani, amit csak magunkban mondunk.” Akkor használják, amikor egy közszereplő óvatlanságból kimondja azt a kellemetlen igazságot, ami a jól felépített politikai lózungok mögött húzódik, és valahol mindenki sejti, a politikusok talán még be is ismerik maguknak, de nem mondanák ki nyíltan.
Ez az igazság nem is az, hogy a kormány Magyarországot érő orosz agresszió esetén elkövetné a hazaárulás tényállását. Hanem az, hogy a tanulság, amit 1956-ból (is) levont a magyar politizáló közösség, valóban kritikus Ukrajna védekező háborújának megítélése szempontjából.
Mohács óta ugyanaz a történet
A magyar történelmi emlékezet – a távoli múltat leszámítva – tragédiák és igazságtalanságok sorozataként látja a múltat. Mohács óta ugyanaz a történet ismétlődik.
Szereplői: a kis kelet-közép-európai (azaz geopolitikailag sérülékeny) ország, vagyis mi; egy agresszor nagyhatalom; és a cinikus, megbízhatatlan Nyugat, aki segíthetne nekünk, de inkább félrenéz.
Mohácsnál a török birodalom agressziója legyűri a magyarokat, és hiába védtük előtte sokáig a keresztény Európát, nem segítettek. 1849-ben a magyar szabadságharcot – az európai polgári forradalmak közül utolsóként – végül elfojtotta a Habsburg és orosz birodalmi túlerő. Hiába próbáltunk kiugrani a hitleri szövetségből, a nyugati szövetségesek nem vonultak be az Adria felől (ahogy azt Horthyék remélték), és érvényesült a nagyhatalmi logika, és jött a szovjet megszállás. A legutóbbi példa pedig 1956, ahol a szovjet birodalom vérbe fojtotta a forradalmat, a Nyugat cserben hagyta a felkelőket.
A magyar történelmi tapasztalat és emlékezet alapján a világ úgy működik, hogy a kis népet a nagyhatalom eltapossa, kedvére tehet vele, amit akar, az ez ellen küzdeni próbáló hősök legfeljebb erkölcsi győzelmet arathatnak.
Miért haragszunk Ukrajnára, és nem Oroszországra?
A magyar kormány hivatalos narratívája, hogy ők az ukránok további fölösleges szenvedését próbálják megakadályozni, ezért szeretnének minél hamarabb „béket bármi áron”. Ennek a narratívának a hamisságát bizonyítja, hogy az Orbán-kormány két és fél év alatt semmiféle javaslattal nem állt elő, hogyan is kellene rendezni Oroszország és Ukrajna konfliktusát (nem úgy, mint a közvetítői szerepre valóban pályázó, saját béketervet bemutató Kína és Brazília). Az is sokat mondó, hogy az állítólag Ukrajna szenvedése ellen tenni akaró kormányoldal hangadói rendre leplezetlen örömmel reagálnak az orosz hadsereg által okozott pusztításra, újabb bombázásokra, az ukrán hadsereg veszteségeire (mikor az elesettek akár kárpátaljai magyarok is lehetnek). Mindez azt mutatja, hogy az ukrán honvédelem iránti ellenszenv mögött valami mélyebb ok húzódik.
Amikor Ukrajna felé megindultak a orosz tankok, a magyar történelmi tapasztalat és emlékezet alapján mindenki egy újabb 1956-ra számított.
A birodalmi túlerő hamar legyűri a kis ország ellenállását, az ellenállók hősi halált halnak, vagy a megtorlásnak esnek áldozatul, miközben a képmutató Nyugat ismét cinikusan félrenéz – ahogy az a dolgok rendje.
Ha ez a forgatókönyv valósul meg, most valószínűleg a kormányoldalon is sokkal nagyobb szimpátiával tekintenének az ukrán népre (emlékezhetünk rá, hogy a háború első napjaiban, amikor még úgy hihettük, tényleg az ’56-os forgatókönyv következik, széles társadalmi konszenzus és összefogás alakult ki a menekültek megsegítésére).
Ehelyett azonban a jól ismert szereplők nem voltak hajlandó eljátszani a rájuk osztott szerepeket. A nagyhatalmi agresszor csapatai elakadtak a kis kelet-közép-európai ország ellenállásán, a Nyugat pedig nem nézett félre, hanem elkezdett nekik fegyvereket küldeni, amelyek ráadásul még hatékonyabbá és tették az ellenállást, ami azóta is folyik
Az Orbán-kormány az elmúlt 2,5 évben többször megpróbálta elérni a nyugati fegyverszállítmányok leállítását. Ezzel valójában azt akarta kikényszeríteni, hogy a jól ismert történet mégis megvalósulhasson, a világ rendje helyreálljon.
A magyar kormánypárti közbeszédben a harag a háború miatt kizárólag Ukrajnára és a Nyugatra irányul, hiszen ez a két szereplő, aki Orbánék minden erőfeszítése ellenére sem játsszák el a rájuk osztott szerepet.
Oroszország ezzel szemben pontosan azt teszi a megszállt területeken, amire az agresszor nagyhatalomtól számíthatunk – velük szemben tehát sokkal elnézőbbek.
1956 tanulsága
Az ’56-os felkelőket (valamint a ’48-asokat, a török háborúk hőseit, stb.) azért tekintjük nemzeti hősöknek, mert védekeztek a túlerőben levő agresszor ellen egy igazságos ügy, a nemzeti szuverenitás érdekében. Ezzel feszültségben áll az, hogy a kormány narratívája szerint az ukrán honvédők gyilkos gazemberek, amiért ugyanezt teszik.
Ezt a kognitív disszonanciát valahogy fel kell oldani, ennek az egyik módja az, hogy ’56 történetét értelmezzük át. Erre tett is egy esetlen kísérletet Orbán Viktor, amikor azt mondta, hogy ’56-ban a szabadságharcosok azért harcoltak az oroszokkal, mert tűzszünetet és béketárgyalásokat akartak elérni.
A kormány szempontjából a legjobb az lenne, ha teljesen újra tudnák írni ’56 történetét, valahogy úgy, ahogy azt a mai Oroszországban tették.
Eszerint 1956 volt az első „színes forradalom”, amit az amerikai titkosszolgálatok robbantottak ki, vagyis a „testvéri” szovjet beavatkozás legalábbis elnézhető, a történet igazi hőse pedig Kádár János. Csakhogy ehhez már késő (vagy még nagyon sokáig tartana, amíg megragad), különösen azután, hogy még az Alaptörvénybe is beírták, „mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.”
A másik megoldás, hogy elutasítunk bármiféle párhuzamot ’56 és 2022 között. Gondoljuk azt, hogy Oroszország nem is agresszor, hanem jogosan indított háborút. A magyar kormányhoz kötődő médiában lényegében ez a narratíva az uralkodó. „Fasiszta puccs 2014-ben”, „a nyugat betolakodott Oroszország érdekszférájába”, „ukrán állam nincs is, az mindig is orosz terület volt” – az orosz casus bellik elfogadása. A baj, hogy ezeket egy kormánytag nyilvánosan sosem mondhatja el, mert akkor Magyarország még csak nem is Belorusszal, hanem Észak-Koreával és Iránnal kerülne egy platformra.
Vagyis az előző feszültség feloldása érdekében csak alkottunk egy újabbat, ami elvezetett Orbán Balázs elszólásához.
Orbán Balázs nyilatkozata azért problémás, mert ha van párhuzam ’56 és 2022 között, az magyar szempontból nagyon kellemetlen kérdéseket vet fel. Ha Ukrajna ellen tud állni a nagyhatalmi agressziónak, amihez kap nyugati segítséget, akkor igaz-e az, amit saját történelmi sorsunkról eddig gondoltunk? Nekünk miért nem sikerült feltartóztatni az agresszort és megszerezni a nyugati támogatást? A klasszikus ’56-os narratívában a Nyugat szerepe negatív, mert elutasította a segítségnyújtást a harchoz – de most nem ugyanezt teszi a magyar vezetés?
Orbán Balázs ezekre a kérdésekre azt a választ adta, hogy mi ’56-ban tulajdonképpen még jól is jártunk azzal, hogy nem kaptunk segítséget a Nyugattól, mert legalább nem húzódott el a szabadságharc, így kevesebben haltak meg.
Ezzel Nagy Imre helyett egyértelműen Kádár János örökségét vállalta fel, neki adott igazat. Ebben egyébként csak a főnökét követte, Orbán Viktor két éve szintén Nagy Imréhez hasonlította Volodimir Zelenszkijt, negatív előjellel.
Egyéneknél tanult tehetetlenségnek hívjuk azt az apátiát, ami mögött sokszor a gyermekkori bántalmazás áll. Nem működik-e vajon ugyanez a mechanizmus közösségek szintjén is? A fenti történelmi tapasztalatok alapján valószínűleg nem Orbán Balázs az egyetlen, aki azt a következtetést vonta le, hogy az ellenállók helyett a kollaboránsok példáját érdemes követni.
Oroszország nyíltan vállalt külpolitikai célja az úgynevezett szabályalapú (wilsoni) világrend felváltása az erőalapú reálpolitikával és nagyhatalmi érdekszférákkal. Ezt a váltást, amit többpólusú rendként is emlegetnek, magyar vezetők is üdvözlik, pedig e logika szerint Magyarország sem lenne többé szuverén állam, csak egy kártya valamelyik nagyhatalom kezében. Az a történet, amit ’56-ról, ’48-ról, Mohácsról és a többi eseményről elmondunk, valójában pont erről nagyhatalmi reálpolitikáról szól, és ha van tanulsága, az az, hogy nekünk éppen az ellenkezőjéért kéne dolgoznunk.
Zubor Zalán
