A fordított Patyomkin-falu, ahol este jót mulatnak a díszletek közt

Egy sör és egy szál cigi után nekem mindig bedugul az orrom. Akármilyen jól szelel, két korty, három slukk és beáll a szélcsend.

A román vidéki esztétikán, a szoci városi lakótelepek romantikus lepukkantságán, meg persze a szexin domborodó hegyek tetején legelő felhőfoltokon túl ezért annak örültem még nagyon életem első Tusványosán, hogy tíz szál és három pohár után is akadálymentesen áramlott a tüdőmbe az erdő által tisztára suvickolt oxigén.

Szaglószervemmel ellentétben viszont az idei Tusványoson mintha megállt volna a légmozgás - pedig állítólag itt valamikor viharok tomboltak. Az egyébként lazázós, rövidnadrágos politikai fesztiválon komolyabb úgynevezett vita legfeljebb arról alakult ki, hogy az unió összeomlása előtt kell-e kilépni vagy hogy mikor lehet buzizni.

Persze áll már egy ideje a levegő, és nem csak itt, minden nagyobb, a Fideszhez - vagy igazából a bármilyen pártokhoz - köthető közéleti eseményen (lásd: a közéleti fesztivált, ahol két napon keresztül mindenki egyetértett egymással). Mindenesetre Orbán Viktor 1998 óta mond itt beszédeket miniszterelnöki pozícióban, és ahogy azt a fesztivál újságjából megtudom, nem sokkal később bővült fesztivállá az egykori szabadegyetem és diáktábor. A lelkes és tennivágyó fiatalok egykoron építő és vitatkozó közössége mostanra teljesen kettévált: vannak a beszélő fejek, meg az őket hallgató, elviselő tömeg. A fejek viszont továbbra is úgy csinálnak, mintha egy szabadegyetemen szabadon vitatkoznának és gondolhatnának mindenféle gondolatokat.

„Vannak a mi közösségünkben, a nemzeti közösségben olyan emberek, akiknek az a dolguk és megvan az a képességük, hogy értsék, hogy mi történik, elmagyarázzák az embereknek, hogy mi történik velük, mi vár ránk a jövőben és segítsenek fölkészülni az embereknek erre a jövőre” - mondta miniszterelnök idei beszédében. A sátrakat járva érezni lehetett ennek a hatalomnak érvényesülését. Az előre legyártott, megemésztett tartalmak ismételgetése a végtelenségig:

• „Akik meg veszélyeztetik a keresztény Európát, azoknak teljesen elment a józan esze.”
• „Ott [Európában] háborúpárti hangulat van.”
• „A cél, hogy sport mellett a közmédia közéleti és kulturális műsorai is foghatók legyenek a határon túl, ezért van szükség a virtuális nemzeti térre.”
• „Ez a mi ajándékunk, hogy nekünk magyaroknak meg van ez a kultúránk.”

Hogy melyiket ki mondja, bizonyos szempontból teljesen lényegtelen, csak ismételni, ki-ki a maga módja szerint. Szó szerint menni utána. Két hölgy már előző este nagyon várta a beszédet, hogy megtudják Orbántól, hogy ők maguk merre akarnak menni.

Az előadók nagyja azonban úgy tűnt, mintha őszintén gondolná, hogy saját véleményt mond, és ez fontos is nekik. A nagy hálálkozások, szorgoskodó kézfogások között pedig nehezen születik vita. A betonrepedésekből csak gaz tud nőni. Felbukkanhat persze egy-egy virágszál Puzsér Róbert képében, és bele lehet botlani akár az olyan kedélyes állapotú Pesty Lászlókba is, akiknél a tudatalattiból kilöttyenhet egy Lölőzés, hogy aztán sietve esküdjenek hűséget harcostársainak. De mindig jön valaki, aki betömi a repedéseket, helyrebillenti a mérleget. Mint Németh Zsolt beszélgetőtársai, vagy méginkább Orbán, aki ha nem is ment szembe a Németh által a megnyitón kijelölt csapásirányokkal, azért egészen más hangot ütött meg.

A miniszterelnöki beszéd utáni háztáji elemzés, az egy sátorral odébb ücsörgő Hajdú András MCC-s kutató részéről is lényegében az esetleges rések fugázásáról szólt - hogy az ellenzék, melyet elvileg bőszen hívogattak, miért nem volt ott, és hogy mi lett volna, ha ott lett volna, hagyjuk is. A felmerülő kérdéseket, miszerint ha már Magyarország képviseli a békét, akkor miért nincs saját béketerve, egyszerűen elkenték. Pedig én beszéltem a férfival, aki egy éve házal egy kidolgozott béketervvel a hátizsákjában, de elmondása szerint egyedül a Mi Hazánk lett volna hajlandó érdemben szóba állni vele.

A hatalom által saját holdudvarának és híveinek felállított, homlokzatokból álló Patyomkin-falu díszletei estére teljesen új szerepbe kerültek.A Fidesz nyúlványainak otthont adó sörsátrakat, színpadokat, teraszokat és az utakat a nap haladtával elfoglalták azok, akiket nem csak hogy nem érdekelt, de esetenként fogalmuk se volt róla, hogy mit játszott Orbán Viktor előzenekara. De még az Orbán-koncert sem tudta megmozgatni a fiatalokat: a beszéd előtt és alatt egy srác elképesztő harsányan horkolt a sorban állók örömre a WC-k előtt kihelyezett kanapén, raádásul miközben a miniszterelnök épp felhelyezte Kínát az égre, a közeli teraszon épp egy, a kínai főkonzulátuson dolgozó magyar diplomata aludta az igazak álmát. De nem csak ők, hanem lényegében minden, az előző estén látott fiatal hiányzott az idősek soraiból.

Az MCC-hez a meglepően élvezhető elektronikus tánczene miatt verődtek össze páran, de jól mutatta a kirakatszerűséget, hogy bár ingyen el lehetett volna vinni, az emberek szinte hozzá sem nyúltak az Magyar Nemzeti Bank sátránál sorakozó könyvekhez - köztük Matolcsy György könyvének angol kiadásához, melynek egy példánya végül söralátétként végezte. A jelenség hasonlít az MCC Press által kiadott Orbán-imázs könyvekéhez, melyeket pörgetve az emberben az az érzés támad, hogy lényegében nem olvas semmit.

Ami a fiatalabbakat ki tudta mozdítani, az a zene és a közösség volt. És hogy mennyire tartja közösségét az, aki a hatalom meghatározásakor a világ mások számára való értelmezésről beszélt, az kérdéses, és talán a filozófia helyett ilyenkor inkább a tömegpszichológia juthatna az eszünkbe, amelyről persze... Illetve nekem speciel Ivan Karamazov A nagy inkvizítor című poémája ugrott be: „De tudd meg, hogy most és éppen ma ezek az emberek jobban, mint valaha, meg vannak győződve arról, hogy teljesen szabadok, holott ők maguk hozták el nekünk a szabadságukat, és tették alázatosan a lábunk elé. Ám ezt mi csináltuk, de vajon ezt óhajtottad te, ilyen szabadságot?”