Hatvanéves lyukat próbál betömni a hideg napokat és a partizánterrort egyszerre feldolgozó film

Kelet-Európa utolsó bő száz évének történelme zsúfolva van rettenetes történetekkel: nem mintha kicsit nyugatabbra nem történtek volna hasonlók, de a volt Szovjetuniótól Jugoszláviáig húzódó terület a mai napig népirtások, tömeggyilkosságok helyszíne, jó esetben „csak” állandó háborús feszültséggel és kibeszéletlen traumákkal, rossz esetben pedig valódi háborúval, ahogy azt tőlünk keletre jelenleg is láthatjuk. Ilyenkor tényleg az a maximum, ha az érintett népcsoportok, nemzetiségek között legalább kialakul valamiféle párbeszéd a közös történelem legvéresebb eseményeiről, ennél többet (például kártérítést, hivatalos bocsánatkérést stb.) reálisan aligha várhatunk el.

A második világháború alatt és közvetlenül utána történt délvidéki események teljes körű feldolgozása is várat még magára, és biztosan tehetne még további gesztusokat is a szerb állam a vajdasági magyaroknak az emlékezetpolitika terén, de az előzmények ismeretében már az is nagy dolog, hogy a témát ezúttal nem söpörték le kapásból az asztalról. Azért, hogy a téma a határ mindkét oldalán jobban a köztudatban legyen, sokat tehet Lavro Ferenc és Lavro-Gazdag Olga 42/44 a Vajdaságban című dokumentumfilmje. A házaspár már hosszabb ideje foglalkozik ezzel a témakörrel: négy évvel ezelőtti filmjük, A brigád – a vajdasági magyar Petőfi-brigád története is az abban az időszakban történteket dolgozta fel, de a történet egy fejezetére koncentrálva – most viszont kísérletet tettek a teljes kép bemutatására a hideg napoktól a partizánterrorig.

Azaz a film ott kezdi a történetet, hogy 1941 áprilisában a németek nyomában bevonul a magyar honvédség az alig két évtizede elszakított Délvidékre, ám nemcsak a háború utáni megtorlásokig követi a régió lakóinak sorsát, hanem kitér az események utóéletére is. Megszólal a filmben számos történész – magyar, vajdasági magyar és szerb is –, továbbá túlélők és azok rokonai, és még néhány archív bejátszás is látható, melyen a hideg napok túlélői mesélnek.

A Vajdaság 1941 és ’45 közötti időszakát röviden így foglaltuk össze a Petőfi brigádról szóló cikkünkben:

A trianoni békeszerződéssel Jugoszláviához kerülő Délvidéket 1941-ben Magyarország visszafoglalta (miután a németek térdre kényszerítették Jugoszláviát), a magyar honvédség pedig 1942 januárjában az újvidéki vérengzéssel elérte, hogy a partizánok találjanak indokot a délvidéki magyarság terrorizálására. Könnyen lehet, hogy enélkül is sor került volna megtorlásokra, tény azonban az, hogy a Délvidéken először magyar katonák gyilkoltak meg tömegesen (elsősorban szerb és zsidó) civileket, és amikor 1944–45-ben a jugoszlávokon volt a sor, akkor a kollektív bűnösség elvére hivatkozva (mintegy válaszként) etnikai tisztogatásokba kezdtek.

Ez a film viszont egy kicsit máshová helyezi már a hangsúlyt az etnikai tisztogatások tekintetében, hiszen több megszólaló is jelzi, hogy itt nem csak a magyarok és németek elleni bosszún volt a hangsúly, hanem Tito országszerte így szilárdította meg a hatalmát. Ezért az 1944–45-ös terrornak nemcsak magyarok ezrei és más nemzetiségek estek áldozatul, hanem szerbeket is tömegesen végeztek ki a partizánok, leginkább kommunistaellenesség vádjával. Ettől függetlenül a kollektív bűnösség elve is létezett, a filmben említik is a háború utáni tömeges kitelepítések ideológiai hátterét megteremtő Vaszo Csubrilovityot, aki Tito belső köréhez tartozott (egyébként fiatalon részt vett a Ferenc Ferdinánd elleni szarajevói merényletben is), és aki meghirdette a háború után, hogy a kisebbségeknek menniük kell, mert bűnöket követtek el a háború alatt a jugoszlávok ellen. Ehhez hozzátartozik, hogy azok a magyarok, akik tényleg sárosak voltak, még időben elmenekültek, így a megtorlás az ártatlanokat érte. Az viszont, hogy a szerbek is a magyarokhoz hasonló nagyságrendben estek áldozatul a partizánterrornak, mindenképpen megkönnyítette a két oldal közeledését, és sor kerülhetett arra is, hogy tíz éve a két akkori köztársasági elnök együttesen tisztelegjen az áldozatok emléke előtt a vajdasági Csúrogon.

Ezen kívül a szerb parlament elfogadott egy, a délvidéki magyarok ellen elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot. Mindezek ellenére még mindig jelzés nélküli tömegsírokban fekszenek a tömeges kivégzések áldozatai, és arról sincsenek megbízható adatok, hány magyar esett áldozatul a terrornak. A hivatalos nyilvántartás hatezer főről beszél, de a tényleges szám ennél vélhetően jóval magasabb: a filmben is megszólaló Matuska Márton, a partizánterror vajdasági kutatója húszezer áldozatot említ, de mások még ennél is magasabb számról beszélnek. A Magyarországra menekülőkkel együtt pedig mintegy százezerrel, azaz egyötödével csökkent a jugoszláviai magyarság száma.

Ami a magyar katonák által elkövetett gyilkosságokat illeti, ott jóval kevesebb a kérdőjel, hiszen a hideg napok fő felelőseivel szemben már akkor, a háború alatt eljárást indított a magyar kormány (mint egy történész megszólaló valószínűsíti, leginkább az angolszász hatalmakkal folytatott titkos tárgyalások miatt próbált a Kállay-kormány jó pontokat szerezni), később jól ismert játékfilm is készült az események alapján. Ettől még ugyanolyan kellemetlen hallgatni a túlélők elbeszéléseit a magyar katonák kegyetlenkedéseiről, de fontos beszélni róla, hogy megtörtént.

A fenti okok miatt erről kevesebb újdonságot nyújt a film ugyan, de elbeszéli például a bánáti magyarok szerencséjét: mivel a Vajdaságtól nyugatra fekvő Nyugat-Bánság német katonai közigazgatás alá került a háború alatt (ott még az órát is a német időzónához kellett igazítani), ahol a magyar lakosság a szerbhez hasonló hátrányokat szenvedett, ezért a bánáti magyarokat nem érte atrocitás a kollektív bűnösség elve alapján.

A kevés fellelhető archív anyag és a történtek óta eltelt nyolc évtized nem könnyítette meg az alkotók munkáját, ezért sokszor grafikus illusztrációk vagy fényképek egészítik ki a narrációt. Viszont a megszólalók tényleg széles skálát fednek le: a már említett szerb történészen kívül megszólalnak a téma elismert, egymással sem mindenben egyetértő hazai szakértői, mint például Sajti Enikő vagy Forró Lajos, de feltűnik egy CEU-s professzor (a Vajdaságról származó Várady Tibor) és a már említett Matuska Márton is.

A másfél órás film a kronológiát követve tárgyalja az eseményeket – ami talán vitathatónak tűnik, az a Goli otok szigetén létesített koncentrációs tábor hangsúlyos szerepe a filmben. Ide Tito Sztálinnal való szembefordulása után, tehát 1949-től deportálták a sztálinistának bélyegzett politikai foglyokat, köztük ugyan magyarokat is, de Goli otokra már nem a kollektív bűnösség miatt kerültek a rabok. Ettől függetlenül ez is érdekes adalék, mint ahogy az egész film egyik erénye is az, hogy jóval többet tudhatunk meg belőle a titói Jugoszlávia korai éveiről, pláne, hogy ‘56 után Jugoszlávia már egy szabadabb, irigylésre méltó országnak tűnhetett Magyarországról, és emiatt hajlamosak lehetünk elsiklani afölött, hogy a Tito-rezsimet tömeggyilkosságokkal, munkatáborokkal és vagyonelkobzásokkal alapozták meg.

A filmesek pszichológust is megszólaltattak, aki az utóbbi években egyre nagyobb teret kapó transzgenerációs traumák szerepéről és jellegéről is beszél, és ez fontos szerepet is kap a filmben, hiszen hatvan éven keresztül beszélni sem nagyon volt szabad a Vajdaságban a partizánterrorról:

„Nagyon jól látszik, hogy minden apáról fiúra száll” – mondja a filmben Szrdjan Cvetkovics történész, a belgrádi Újkortörténeti Intézet főmunkatársa:

Ezeknek az embereknek az utódai is sérültek. Ne feledjük, a kommunista elnyomás fontos része volt az is, hogy beszélni sem volt szabad arról, amit veled tettek. Magadban kellett ezt tartani, nem volt szabad elmondani. Ez a rossz energia generációról generációra öröklődött. Ugyanígy, ha valakinek a családjából kivégeztek valakit, arról is hallgatni kellett. Arról meg végképp szólni se lehetett, hogy talán ártatlan volt.

Nem véletlenül emlegetett Lavro Ferenc is „hatvanéves lyukat” egy friss interjúban:

Többek között azért hoztuk létre a filmet, mert azt gondoljuk és azt tapasztaljuk, hogy a fiatalabb generációk nem tudnak túl sokat az akkori történésekről. Nagyon sokáig a hallgatás kényszere volt a meghatározó. Nem volt tananyag, sem társadalmi vita nem alakult ki, amely vitából azután egy konklúzió és egy megbékélés történhetett volna. Fogalmazhatnék úgy is, hogy van egy hatvanéves lyuk, és nyilván ha létezik egy ekkora lyuk, akkor a fiatalabb generációk honnan is tudhatnának erről. Az iskolában például nem tanulnak róla

– mondta a filmről Lavro Ferenc a Magyar Szónak hozzátéve: „azért is fontos, hogy hiteles kép alakuljon ki az utódok szemében, hogy holnap ne alakulhasson ki újabb nem tudományos álláspont, amely azt célozza meg, hogy összeveszítse ezt a két népet. Erre sajnos volt nagyon sok példa a történelemben.”

A 42/44 a Vajdaságban sokat segíthet abban, hogy ez ne így legyen – most már csak az kéne, hogy lássák minél többen, és nem csak idehaza.

42/44 a Vajdaságban, 2023, 91 perc. A film jelenleg a Médiaklikken látható.

The post Hatvanéves lyukat próbál betömni a hideg napokat és a partizánterrort egyszerre feldolgozó film first appeared on 24.hu.